2010. augusztus 4., szerda

Isten bárányai









 


                           Felixnek hívnak, Ohio államban lakom egy kis településen, és ép az elmém, bár az utóbbi napokban olyan dolgok történtek velem, amelyek számomra felfoghatatlanok, és valamelyest talán rá is cáfolnak elmém tisztaságára. Korlátolt az ember gondolkodása, ezek a napok erre is rádöbbentettek. Olyan dolgok vannak égen és földön, amelyeket biztos fátyol takar az értelmünk előtt, titokba vonva, színessé és vonzóvá téve őket, amelyeket a gondolkodó emberi elme vizsgálódása központjává vágyik tenni akaratlanul. 40 múltam, rokkantnyugdíjas vagyok, tolószékbe kényszerültem 4 éve, elgázoltak. Istenben nem hiszek, de a világmindenség kifürkészhetetlen és megmagyarázhatatlan titkaiban igen..
                           Kocsimmal robogtam tegnapelőtt a prérin, fényes, napsütétes szép tavaszban. Sehol egy parányi élet, amerre a szem ellát, minden mozdulatlan és mintha az örök változhatatlan átka ülte volna meg a tájat, olyan volt. Fél kilenc lehetett, reggel, az ég tiszta volt és kedvemrevaló, beburkolt a meleg csend, imádom a tavaszsütötte reggelt. Enyhe zúgás csapta meg ez idő tájt a fülemet, csak a bal fülemet, mintha adót csavartak volna rajta, zúgásba merült, másként is hallottam vele.. De csak egy pillanatig.. Utána rögvest egy tányéralakú tárgy repült el a kocsim felett, lehetett vagy 4 méterrel fölöttem. Bepánikoltam. Rögtön leállítottam a kocsit, gyorsan fékezve. Enyhe szél támadt fel, s valami szorongó borulat esett rám, abban a minutumban. Egyrészt nem értettem semmit, másrészt nem akartam elhinni, amit látok. A repülő tárgy előttem lebegett, kicsit közelebb ereszkedve a földhöz, és mintha egy ajtót húztak volna fel közelebb a bal oldalához. Nem áradt ki belőle fény, csak valami hőhullámot érzékeltem pont azon a síkon, ahol kinyílt, a bal oldalamat érintve. Ettől a pillanattól kezdve nem emlékszem, hogy hogy kerültem az „űrhajóba”, ha ez az volt, bár mondják mások, hogy ez az..
                           Könnyű fémszerű székben ébredtem fel, valami puha bársonyszerű volt az, amin ültem. Valami bevonat lehetett. Fényes, nagyon szemetszúró, erősen fényes teremben voltam, ahol nem voltak sarkok, talán ovális volt. Műszereket nem láttam, valami külön helyiség lehetett. Beszélnek fénylényekről is, akik szintén ilyen űrlények, velük nem találkoztam. Hirtelen valaki megszólított – a gondolataimban. Mondtam valamit, erre ő közölte, hogy nem fontos beszélni, elég, ha gondolok rá. A hátam mögül jött elém, nem ilyesztett meg vele, mert erős kíváncsiság tört rám, és érzékeltem a mozgását a jobb oldalamnál. Kis emberke volt, szürkéskék, a szemei hatalmasak voltak, sötétes, meg nem tudom mondani, milyen színűek, és nem féltem tőle. Fura ezt állítani, de így éreztem. Közölte velem – gondolatban -, hogy nem akar tőlem semmit, kivizsgálni, szövetdarabokat venni elemzésre, meg mittudomén, csak kontaktust szeretne. Egy félórányi kontaktust. Megkért, hogy a nagy nyilvánosság előtt mondjak el minden benyomásomat, tapasztalatomat, és ne foglalkozzak vele, ha bolondnak néznek. Gyorsan hozzátette, a világ sokkal több, mint aminek látszik, és amit érzékeinkkel fel tudunk fogni belőle. Kedves volt, és mintha szeretet is áradt volna belőle, de ebben nem vagyok annyira biztos. Világéletemben csak annak hittem, amit láttam, érzékeltem, a spirituális, felfoghatatlan dolgok mindig is távol álltak tőlem, egészen e napig. Vonzalmat éreztem irányukban, és kértem, hogy meséljen magukról. Azt közölte, hogy mindennek eljön a maga ideje.
                           Annyit állított csak magukról, hogy a világuk számunkra az értelmünkkel felfoghatatlan, és olyan gyermekek vagyunk, akik a vizsgálódó tudományaik által méretes cipőben járnak, felnőttet utánozva.. Közölte, hogy ez nem baj, csak kicsit komikus nekik. Régóta figyelnek minket, és nem akarják a bolygónkat bántani. Szeretik a Földet, és az embereket is, csak tudatlanok vagyunk és önfejűek, tette még hozzá. Az ő világuk fényvilág, és ők Isten báránykái. Ezután megérintett, és rögtön a tudatomat veszítettem. Az autómban ébredtem, hátul a tolókocsimmal. Úgy nagy vonalakban ennyit, uram.
                           A riporter leállította diktafonját, kezetrázott Felixel, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan megjelent, távozott is. Szép verőfényes tavaszi nap volt, a fák virágba borulva, és valahol csilingeltek. Talán Felix fülében.


Törés









 


                          Hajnal van, kacskaringózó, egymást követő pontok végtelensége most a jeges táj. A Nap ázva s félve kapaszkodik ívelő útjára, bár számolatlan ideje már nem bukott le. Fény van, örök fény a lélekidegen jégpuszta felett. A kis pontok totyogó, vakondszerű lényekké sűrűsödnek egy közeli, hatalmas jégperem csúszós fövenyén. Közel a tenger, a halak bő zsákmány-tartománya, s a költéshez a lehető legideálisabb. Mark párját keresi, krákogó sivítással. Hangja elvész a hangzsivalyban, bár párjának erős hallása nem téveszti “szem” elől kedvese hangját. Felé totyog, amint Mark elérhető közelségbe kerül. Itt az ideje a tojások feletti meleg test-fészek felváltásának.
                          Mark óvatosan süpped a kihűlni nem tudó három tojásra, biztosítva az életbenmaradáshoz nélkülözhetetlen hőenergiát, míg párja vadászni indul. A bögyben szükség van annyi elemózsiatárolásra, amennyire csak lehetséges, hiszen közel van már a kicsik ébredése. Jeges szél söprése riasztja meg egy pillanatra a kolóniát, de amilyen gyorsan jött a hideg löket, olyan gyorsan el is enyészett. Szép napjuk van a pingvineknek, mintha tavasz lenne...
                          Mire Anna visszatér, Mark könnyed sipogással jelzi, hogy a lurkók megmozdultak. Pár perc sem kellett ahhoz, hogy az újdonsült generáció kidugja fejét a védelmet jelentő csont-bölcsőből. Bár cseperedésüket számos alattomos veszély fenyegeti a továbbiakban is, sirályok ravasz röpte nehezíti meg az égen napjaikat. Fény az van, erőtlen, sivatagi fény...
                           A három újonc fürgén veti bele magát a tengerbe. Pár hét sem kellett hozzá, hogy ösztöneik sürgető vágyának engedelmeskedjenek. Fürgén cikáznak a vízben, inkább játék még ez, mint zsákmányszerző munka. Arra ráérnek még...
                           Egy robusztus hegy közelségére ébredtek Markék is. Valahol a tengerben tűnt fel, közel a biztonságos partokhoz. Nem tudták, mi lehet ez, hogy került rövid idő leforgása alatt az életterükbe, de valahogy olajosan ezüst csillogású volt, nem úgy, mint az ismert jéghegyek. Fülettépő bömbölést hallatott, ami megzavarta a kolónia kismilliónyi tagját. A vízbe vetették magukat, ám sötét massza egyre gyorsabb közeledésére riadtak. Az “iszap” közrefogta őket, szinte a fulladásig gyötörve az úszást. A partra evickéltek jópáran közülük, de mintha ólomba öntötték volna őket, alig ment az esetlen szárazföldi mozgás. Randa hideg orkán söpört végig a part mellett, csonttáfagyasztva csontjukon a zsírt s tollat. Fáztak, eddig szokatlanul. S mintha enyhe hő is végigfutott volna zsibbadt tagjaikon, szinte kövé dermedtek. Szokatlan volt ez az életükben, s eldőltek, mint egy kiszuperált tollaszsák...
                           A kicsik partra evickélve a szüleiket hívták, eredménytelenül. A távoli, biztonságot sugalló reakció elmaradt. Még csaptak párat gyenge szárnycsökevényeikkel, s átfagyva a jeges talajra buktak. Holttetemeket sodort az ár a partra, valami fekete masszában, a sátán színét vette fel a tenger: a sötét aranyét.
A part elnéptelenedett, apró tetem-foltok ezreivel szennyezetten, még a sirályok sem fanyalodtak az ízükre, akik megpróbálták, undorodva röppentek tovább. A fénylő Nap nem nézte tovább ezt a pusztítást, hanem lassan a horizont alá esett. Fázott és ború költözött az ő lelkére is... Nincs több hajnal, fél évig biztosan nincs...


Ozirisz csöndje













                          Vadmezőn növő búzák simogatták a kék eget merészen, hatalmas fejekkel, mint egy óriás, ki a magasság borzas felhő-lombjaival játszik.. Égett a fény szikár, tarlóvá váló combjaik alatt, s borostásnak tűnt a fejük feletti tenger. Gondozatlannak, mint a zavaros víz egy Istenháta-mögötti falu rejtett holtágában. A Nap szinte minden erőt kiszippantott az arrajáróból, húspirító melege életet lankasztott, nem úgy, mint a búzásba beszaladó fiatal párból. Boldogok voltak, az élet tiszta taván eveztek egyre beljebb s beljebb, távol szakadni vágyva a kíváncsi szemek elől. A fiú leteperte a lányt s forrón szerette, akár a nap mindkettejüket...
                          Ma csend van és sötétség burjánzik a szívben. Anzal fáradt volt, bágyadt, erőtlen s mindez semmi sem volt szíve nyomasztó fájdalma mellett. A sír elé guggolt, félénken megsimogatta a tegnap kivitt nárciszcsokrokat, a felesége által legforróbban szeretett virágokat. Forró este volt, a Nap az előbb bukott a látóhatár mögé, jelezve jelképesen is Anzal szíve állapotát. Megint emlékei kiszámíthatatlan útvesztőiben bolyongott...
                          A torta még akkor frissiben az asztalra került, olajos csillogású csokimáza fenséges és vonzó látvány volt a kicsi Ron számára, aki pont e szent napon ünnepelte negyedik születésnapját. Alig bírt már magával, anyja szelíd ölébe kapva csitítgatta felfokozott kedélyét, hogy még várnia kell, apa nemsokára itt lesz. Anzal enyhén sárgás színben fordult be a teraszranyíló ajtónál az udvarra, s ölébekapva kisfiát a tortához vitte. Ron rögvest elfújta a gyertyákat, enni akart. Boldokok voltak.
                          Most könnyes szemmel a kicsiny sírhoz fordult. Zokogása egy volt a Nappal, aki elhalva reszkető fénnyel borította be a temetőt s környékét. Még fél éve sincs, hogy a szomszédjuk elcsapta őket az utcán egy gyorshajtás következtében. Vagy ürügyén, Anzal agya tekergős sejtjei révén már nem tudott mit gondolni. Mindíg is irigyelte jólétüket, boldogságukat, s ennek talán véget akart vetni. Tudta, hogy rossz idegállapota súgja neki ezeket a gondolatokat, de most ez nem számított. Semmi sem ebben a kihalt, űrré vált életben. Hazaindult. Nehezen vette a levegőt, az út is szörnyen lassan kopott...
                           A munkahelyén a munkavesztés réme kezdte fenyegetni: egyiptológusként egy újonnan feltárt, feltehetően az ókori Egyiptom középkorában eltemetett, királyi-udvarban dolgozó, magas beosztású hivatalnok sírja tárgyi leleteinek, a sír alapos körülményeinek a pontos feltérképezéséből fakadó következtetéseket várták tőle, rangos egyiptológus-kutatóként. Mondani sem kell: alig bírt koncentrálni. Ráadásul egy csapzott éjjel, amikor kirohant a szinte sivatagi éjkatlanba, mintha Ozirisz színes alakját látta volna felcsillanni a teliholdban. Érezte, orvosi segítség kell.
                           Ma a keresztények Jézus születését ünneplik világszerte, apró vagy nagyobb ajándékok meglepetését okozva, a szeretet zálogaival lepve meg hozzátartozóikat. Ő ezen az általuk szentnek tartott éjjelen virágokat vitt felesége s kisfia sírjára. Nárciszt és kankalint. Félt, hogy Allah-országában sem leli meg őket. Nem tudott már miben hinni s remélni, a kételyek iszapkarokkal tekeredtek agyára, szívére. Fájt élni.
                           Otthon kinyitott egy üveg bort. A vallása tiltja, de most ez mellékes szempont. A csönd fakó és síkos bőrrel tekeredett a nyakára, fojtogatta. Kígyónyelve fülébe s ajkába csúszott, fickándozott, szinte maréknyi levegőt sem hagyott tüdejének. Valami mélységes apátiából nézett fel a plafonra, ahol ismét Oziriszt látta. Valósága hatalmas sziluettként rajzolódott a falra. Bámult rá azokkal az üveges türkizkék szemeivel s furcsa hangokat hallatott. Talán a fejében, de nagyon valóságos volt. Hóruszt hívta, gyülekezni az esti felhők és folyó sivatag országában. Felrúgta az asztalt és a tornácra rohant. Félt, de most úgy érezte, nincs tere sem ideje zokogni. Az erdőbe rohant...
                           A vadőr komótosan gyújtott pipájára, s lassan botorkálta tovább körbe az erdőt. Fájt szinte minden tagja, a 80-hoz közelített, de szerette a munkáját. Puskáját szélles vállán hordta, tarisznyájában kése után kutakodott. Valamire felfigyelt, valami szokatlanra. Közelebb sétált, s akkor megpillantotta az ágon rezzenéstelenül függő alakot. Felismerte Anzalt, s rögtön megfordult segítségért.
                           Valahol az ég felhőgyülekezős mezsgyéjében tamtamot doboltak s táncoltak egyiptom istenei, Hórusz előtt lobogva ünnepi táncot. Ozirisz kézenfogva egy új, állatfej nélküli alakot vezetett a magasságos színe elé. Hórusz nem szólt semmit, csak fényes kaput nyitott trónjáról leszállva az ifjú jövevény előtt. Kaput a szeretett lelkek csarnokába. Az idegent bevezették, s már röpült is a faragott oszlopokkal dúsított fényövezte teremben: felesége s gyermeke a karjába fonódtak örökre s megmásíthatatlanul.

Héja-tánc














                       Az ég melegíti duzzadó keblét. Mint a fény, olyan, vagy a szűnni rest nyílvessző, kacskaringózva, örök, szabályos-szabálytalan körpályán a levegő színtiszta végtelenségében. Nyíló csőre metsző hangokat ereget olykor, mint feltörő, ejtőernyős magvakat hívott párja érzékeny fülébe. Flórát keresi nyughatatlanul. Az éden neki, cseperedő fiókái szerény anyja, a bóklászó tekintetű örök társa, ivókút és tiszta fény egyben. Időtlen ideje már, hogy együtt vannak, s öregednek akár, bár az idő múlásából jóformán semmit sem regisztrál. Tavasz van, a fák már virágaikat hullatták, s óceán a lég, bársony..
                       Flóra szemberepült vele, s mint érzékeny mágnes, mellé csapódott. Hazafele visz most az út.
A fiókák olyanok, mint három torkát nyújtó szőrpamacs a gondosan összerakott fészekben. Mindig éhesek, kiapadhatatlanul. Az elejtett nyúl Flóra zsákmánya, bundáját feltörve nyers húst adagol anyjuk a kicsiknek, előrágva s emésztve. A csöppségek mohón falják, tiszta parfümként csipogva szüleiknek. Olykor a felnőttek is esznek a húsból.
                       Másnap van, bár a szülők számára ez érzékelhetetlen, ők csak a fény és sötét borulását tudják, hogy az idő telik, közömbös a számukra. Phil ürgét ejtett el a nyílt mezőn, egy közeli fára szállt fel vele, Flórát várva. Társa hamarosan mellé repült, s megkezdték a falatozást, gondosan ügyelve, hogy a kicsiknek is jusson. Flóra a szokásosnál falánkabb volt ma, szinte azonnal lenyelte táplálékát. Egyszer csak vonaglani kezdett a feje, gyors rángatózása szűnni nem akart. Leszédült a vastag ágról, a frissen nyíló fűbe. Phil utánaröppent nyúló, sármos kétségei közt. Flóra eldőlt, nem mozdult. Phil erősen többször rárivallt, kiáltásait messze hordta a szél. Nem tudta mennyi ideig állt szeretett társa egyre keményedő teteme mellett, csak várt, szemei kékjében, mint az ár-apály, tágult vagy szűkült a pupilla. Nem értett semmit. Vonaglott cseppet a feje, társát hívta, hogy álljon fel, repüljenek a végtelen, csillagtalan mezőkön. Hiába.
                       Mellette gubbasztott, az ég tudja, mióta is. De csöpp fejébe nyilallt a kicsik magánya, s ezért az ágra szállt, a torzó-ágra a húsért. Messze még az alkony, s messze a kétségtelen szépség is szívében. Hazafele tartott, zsákmánya most szokatlanul húzta lefele, de bírt vele. Valahol könnycseppet sodort a mostoha szél. Talán az övét. Már sosem tudjuk meg.