Emberszagú Halloween

           Öreg reggel volt. A fák mintha könyörögtek volna, úgy bólogattak a szürkéskék ég alatt selymes, jéghideg széllel táncolva, körbe és körbe, valami lassú, véget nem érő tangót járva. Leveleiket már lerázták magukról, fáztak és unták az életet. A szél alkalmanként megkönyörült rajtuk, de csak a perc töredékének az erejéig. Talán ónos eső szitált, minden örömöt eldugva zúgolódó zsebeibe. Georg félt, jeges érzés mardosta szivét, egykedvűen ballagott a Saint Johannes-i iskola irányába, mely lakásuktól mindössze 3 utcasarknyira volt. Alig múlt 13 éves, és közönye már-már a bizarr formájú sötét fellegek határát súrolta. Félt, mint minden reggel. Nevelő apjától, nővére mocsok természetétől. Egyedül 4 hónapos kisöccsét szerette, vagy csak ragaszkodott hozzá, nem tudta volna megmondani. Na és az édesanyját, akiről a napokban tudta meg, hogy sztriptízbárban táncol. Alighogy a fülébe jutott, érezte a szíve körül növekedő sötét űr szorítását.. Miért..?! Miért vetkőzik le kiéhezett férfiak faló szemei előtt..? Összeszorult a szíve. Vagy ilyesmi. Az anyja, akihez gyermeki örömmel ragaszkodott, és élvezte a vele töltött minden perc tisztaságát, ezt csinálja..?! És eltitkolta mindenki előtt? Csak idő kérdése volt, hogy kitudódjon, de így kellett megtudnia..? Egy nagypofájú, vele örökké szemétkedő gyerektől a suliban, aki ha csak tehette, megalázta mások előtt a folyton röhögő haverjával együtt..? De majd egyszer.. Tovább nem merte gondolni.

           Tegnap kitekerte a patkánya nyakát. Otthon azt hazudta, hogy öreg volt, és kinyúlt, ami az élet rendje. Mindenki elhitte neki, mert jelét nem látták annak, hogy másképp történt volna. A vért a pofájából kimosta, meg a terrárium alját is. Valami kéjes érzés szállta meg, s alig várta, hogy vége legyen a sulinak. Ma a macskáját öli meg a gondosan őrzött kiskésével. Eddig még sosem volt biztos olyannyira a dolgában, mint most..

           Otthon a szokásos kép várta: Nevelőapja a fotelban fetreng, mint egy állat, részegen, és az anyját szapulja, gyötri, kínok közé szorítva szívét. Közben meg valami borzasztó filmet néz, de ez már megszokott itt, az Egyesült Államokban. Mármint a borzasztó film. Elvonja az emberek figyelmét a látvány, a könnyen gördülő akciódús fordulatok mindattól, ami talán emberivé tehetné a hétköznapok únt és változatlan valóságát. Utálta az életet. Azt, amiben élt..

Leült a tévé elé. Kikapcsolni vágyott, valahogy kicsit megállítani az időt. Nem ment. Az „apja” ráförmedt, ócsárolta, hogy mi a tetves francnak hordja a fején azt a hülye bohócmaszkját. Ő hátrakiáltott valamit az anyjának, meg nem tudná mondani, hogy mit, ami akkor a tudatába villant. A hobókinézetű „fater” pedig hozzávágta a sörösüvegét.. Szerencséje volt, mert részegen nehezen ment neki a célzás, az üveg állon vágta, de nem a tömör aljával, hanem – mázlijára – a nyakával. Undort érzett, de szokásának megfelelően igyekezte eltitkolni. Mintha semmi különös említenivaló sem történt volna. Felállt, kövérkés testével nem ment olyan fürgén, és a hátsó szobába indult, a macskához..

          Ma szombat van, a hét utolsó napja, nincs iskola. Anyja a városba ment, dolga akadt, a tesója fent hetyeg a barátjával. Ki tudja, hányadik már tavaly óta, nem számolja. Talán a nővére sem. Únt közönye rátapadt, kérget gyúrva szivére, ma különösen. A macskát még tegnap késő este eltemette, azt hazudva, hogy átment a fején egy autó, és keresés közben bukkant rá. A péppé vert véres macskafejre az Isten sem mondhatta azt, hogy hazudik. Talán ő majd megkönyörül, ha eljön az ideje..

          Mindent kitervelt. Hogy hogy vet véget ennek az iszonyú sorsnak, ami akaratlanul is rászakadt, immár 6 esztendeje. Eddig tűrt, mert kicsi volt, igyekezett mindennek megfelelni, mondani se kell, hogy milyen sikerrel.. Semmi sem változik, az idő s tán Isten is közönyös vele, mert cserben hagyta.. Valahol a halál szagát érezte, messziről. Erjedt bűz volt, mint az élete.

           A nevelőapja a szokott helyén aludt, a tévé bekapcsolva. A testvére talán elaludt, hangját sem hallani annak a vágynak, amit nem tudott még hova tenni, csak annyit tudott, hogy visszatetsző és undorító. Talán nemsokára dél lesz. Kézbe vette bézbólütőjét, amit még az anyja vett neki karácsonyra, eredeti Kansas-i acélból gyúrták, büszke volt rá. S akkor még anyjára.. Nem félt, tudta, hogy ha változást akar, akkor cselekednie kell. Most. Elindult a gyűlölt személy felé és lecsapott.. A vér mindent elborított, a fotelt, a padlót hatalmas foltban, és a ruhájára, arcára is került. Nem bánt semmit. Azt se, ha javítósuliba küldik, vagy ilyesmi. A börtönre nem gondolt, talán túl fiatal még ahhoz, hogy lecsukják. Nem gondolkozott ezen, a jövő hidegen hagyta, csak ennek legyen vége. Egyszer és mindenkorra..

           A nővére szobájába nyitott, miután a konyhába lesiető barátjával is végzett. Ilyen kemény kobakot még nem vert laposra, belefáradt az ütésekbe. A bézbólütőjét eldobta, túl véres volt, zavarta. A nővére zenét hallgatott az ablak felé fordulva s tán aludt. Ami a kezében volt, a konyhai fiókból húzta ki – henteskés, pont erre a pillanatra való. Testvére felriadt, s egy pillanatra elbizonytalanodott, de nem sokáig, mert rárivallt. Ahogy szokta. Bár maszk volt a fején, de mindennap sűrűn ezt hordja otthon, megszokásból.. Talán a lelkét hogy védje, nem tudta megfogalmazni az okát. Ahogy meglátta nővére a hosszú s erős kést felsikoltott, ő pedig a zsigereibe vágta. És szúrt, lecsapva újra és újra..

      Kistestvére hálószobájába ment. A maszkot menet közben levette, eldobta. Fölé hajolt a picinek, vértől síkos kezeibe vette és megcsókolta.

           -Boldog Halloweent, Johnny. Hangja vékony volt és fáradt.

           A mentők késve érkeztek, mint anyja is. A tornácon ült, kistestvérét magához ölelve, mintha az anyja lenne. Sírt. Forró, ónos és sós volt a könnye, mint az eső, bár hideg volt. Neki mégis forró volt minden csepp víz. Most, ebben a pillanatban. Anyja nem értett semmit, ilyedten kérdezte, hogy mi történt, mi a baj, mert a szemeiben ott volt minden. Minden félelem és szenvedés, ami most egyszerre megnyilvánult. Csak amikor a mentők befordultak a nyitott kertbe, tört ki rajta az őrjöngés, a lakásban, bent, mélyen..

           Sötét volt a városban, s olyan szép volt a Nap, amint a horizonttal ölelkezett. Szerelmes volt a Napba, most először. Nem vette észre, hogy halált köpült, mint az élete a látóhatár szakadéka fölött.

  

( A 2007-es Halloween film hatására íródott, minden gyilkolni akaró késztetés nélkül.. :) )

A bevert élet

           Sóvárog a lélek a sziklafal alatt. Felemelve fejét, magasba nézve, mint egy isten, a legyőzés vágyával. Még csak hajnalodik, a kontúrok életlenek, akár a szemerkélő eső. Kis tócsák nevetnek az alig járt úton egyenesen a szemébe. Jeff alig múlt 25 éves, és a nehezen mászható sziklafalak bolond szerelmese. Nemrég nősült, szeretett párja pedig gyermeküket hordja a szíve alatt. Előtte az élet, nyíló kapui a csöndes fény ajándékát nyújtják szüntelen vágyódó kezeibe. Imádta a hajnalt. Tiszta és szűz, mint a kedvese szeme.

           Az első lépéseket a falon a rutin szüli, pár méterrel már biztosítania kell. Komótosan veri a szöget az enyhén csúszós sziklába, mélyen hatolva, biztos kézzel. A heveder erős, és cseppet szorítja is. Lassú, sziszifuszi munkát végez, de elvesztette fejét, amikor rátalált, ma már semmi pénzért meg nem válna tőle. A méterek kopnak, lassan, maga alá gyűrve, mintha egy láthatatlan szellem kísérné az útján, védelmet nyújtva. Nem hitt a túlvilágban, a védő-angyalokban, de most úgy érezte, hogy az egyikük vele tart az úton. Már világos van, és a szeme mintha a köszönet fényét csillogná. Alig fúj a szél..

           Kis repedésbe veri a szöget, kissé rizikós, de megtanulta, hogy ez csak látszat, erős a szög és megfelelően vastag is. Egy kisebb, kiálló sziklát ragad meg, hogy feljebb tornássza magát, amikor..

           Hirtelen történt minden, a másodperc törtrésze alatt. Ahogy feljebb tornászta magát, a kapaszkodót nyújtó kődarab kifordult, s lezúgott a mélybe. Megcsúszott, és alábukott, mint egy élettelen tárgy.. A biztosítótű felfogta az esést, és tehetetlenül lógott alig félméterre a faltól. Kapaszkodót keresett, de mindig visszacsúszott. A tű pedig..

           A sas méltóságos sebességgel repült az Andok hegyei felett. Kis pontra lett figyelmes, közel az otthon-fészektől, amint kapkodva valamit csinál. A folytonos mozgás közelebb csalta, de meggondolta magát, a zsákmány túl nagynak bizonyult, ő pedig óvatos vadász.. Megfordult a légben, ekkor fura sikoly csapta meg érzékeny fülét. Visszarepült, de a „zsákmányt” már nem találta.. Hazaindult két szárnycsapás közt..

           A szikla mint ormótlan óriás győztesen állt az élettelen tetem felett. Nem érzett semmi megemelőt, a győztes vigyor nem ült ki képzeletbeli arcára, csak a szél fütyült. Fázva, valami fájó nótát fütyülve. Dél közelgett borús fellegekkel.

Az alany (sci-fi)

                                                       1.

           Páratlan harmatot hozott az éj. Cseppek trilliárdjai szunnyadtak a leveleken, ágakon, s monoton egykedvűséggel üzentek a fényről, harmatprizmáikban megtörve színeit.

           Fény és hajnal kiáltása: John e szavakkal szájában ébredt, vagy inkább riadt fel plasztikusan megszerkesztett ágyában, még morzsolgatva ajkai közt az éjszaka fényeit. Lassan kelt fel, kissé fáradtan. Kora reggel volt, s mintha nem aludt volna eléggé. A robotberendezés már öntötte is ki műanyagpoharába kávéját, s a kenyereit is vajazta már. A fény totálisan elárasztotta egyszemélyes, szakaszokra bontott szobáját, a mindenhol jelen lévő üvegfalaknak köszönhetően. Nyár volt, s a földszinti lakását sok száz, génszerkesztett fa övezte, s behallatszott a gépmadarak fáradt röpte, csiripelése. Csúnyán megcsappant a számuk, s mechanikusan pótolták őket, hogy ne degradálódjon a természet valósága, s az illúzió megmaradjon. A rovarok felszaporodott milliárdjait mézízű sávcsapdákkal ritkították, mely megszámlálhatatlanul mindenhol jelen volt: a fákon, tereken, a szobákban. Szükség volt erre, a természet rendje körforgásának a biztosítása végett.

           Nem lépett az otthoni teleport-készülékbe, sétálni indult, ezt a mozgást nap mint nap megtartotta magának. Ahova indult, közel is volt, nem rövidítette le a helyváltoztatást pár másodpercre. Nem túlzottan szerette ezt a 22. századi, mindenhol jelen lévő technológiát, melyet mindenki oly előszeretettel használt. Konzervatív volt, szinte minden téren. A teleport térnyerése háttérbe szorította, jobbára meg is szűntette a lebegő gépjárművek használatát, a természet egészségét adva ezzel vissza: nem szennyezte már sem ezt a világot, sem az ózonpajzsot a kibocsájtott kerozinkeverék. Léptei magabiztosak voltak, ahová igyekezett, csupán pár háztömbnyire volt lakásától. Egy tudományos laborban van ma jelenése, otthon hologramban a napokban kapta meg a felkérést, invitálást. Valami kísérleti stádiumban lévő technológia miatt hívták meg. Fura volt neki, hiszen kultúrantropológus létére nem igazán értette, hogy mi köze is van ehhez. A magától nyíló főbejáratnál a teleportkamra várta, ám ő gyalog indult volna el, de valaki megállította:

       -Jó reggelt John, örömömre szolgál érkezése, magához órát lehetne igazítani! - S az idegen rögvest a teleport felé irányította. John kelletlenül beszállt a készülékbe frissen kapott utitársával, aki menetközben bemutatkozott. Egy gombnyomás, s a kijelölt helyen állva két lézersugárnyaláb hatolt a gerincoszlopukba, a szükséges vegyi anyagot juttatva ezáltal szervezetükbe, ami elengedhetetlenül szükséges volt egy pillanat alatti helyváltoztatásukhoz. A másodperc törtrésze alatt atomjaikra, sejtjeikre hullottak szét, s a 46. emelet magasságában az erre kijelölt kabinban összeálltak. A 22. század csodája ez a szerkezet, mely a prototípus kifejlesztése után robbanásszerűen elterjedt a Földön. Abszolút mellékhatásmentes, a jelenlegi gyógyszereket a gyógyszeripar már olyannyira tökélyre fejlesztette, hogy semmilyen mellékhatást nem produkálnak. Ez a testtranszferálás pedig végképp veszélytelen, a vegyszer és a transzport kölcsönhatása egy gombnyomással forradalmasította a bolygónkon való utazást, helyváltoztatást. Példa még nem volt arra, hogy baleset történt volna. A sejtek nem szállingóznak a levegőben, egyszerűen szétpotyognak, úgymond semmivé foszlanak, és a kijelölt transzport-helyen összeállnak. Lényegében digitális jellé hullanak szét, amely kitapinthatatlanul szinte bárhova elküldhető a másodperc törtrésze alatt a nagyvilágban. A klónozás, a lebegő autózás, a hologramos internet, üzenetküldés, TV-zés után ez a negyedik, s legnagyobb csoda az emberiség történetében, amely forradalmat hozott. Ahogy hozzáférhetővé vált, mindenki ezt akarta magának, sznobériából, vágyból, vagy a kényelemigény maximalizmusa miatt, nem tudni, tény, hogy így volt. Visszatérve hősünkre, a transzportból kilépve kollégája vagy bizalmasa azonnal a közeli laborba kísérte, ahol egy transzporthoz erősen hasonlító berendezésre hívta fel a figyelmét. Még hárman voltak a szűknek nem nevezhető helyiségben rajtuk kívül.
       -Ez a HB56-ra keresztelt kísérleti transzportunk, amely képes arra a nem mindennapi csodára, hogy ne csak térben, de időben is utazhasson. - Hirtelen elhallgatott, s John arcát fürkészte, kíváncsi volt reakciójára.
       -Nem teljesen értem, ez mit jelent? Jól értettem, egy időgépről van szó?
       -Pontosan John. Prototípus, állatkísérleteket már lefolytattunk ezzel kapcsolatban, de nem tudtuk őket visszahozni, mert a berendezés a helyváltoztatást követően másolja magát az időben és térben, s egy gombnyomásra, s a megfelelő testhelyzetre, pozícióra lenne szükség, hogy visszajöjjön az alany. Egy csimpánzt erre betanítottunk, hogy pontosan mit is kell csinálni, de nem tért vissza, az okát nem ismerjük... Nem titkolt célunk, hogy önre gondoltunk, legyen ön az első e történelemrengető fejlemény utazójaként, aki hiteles beszámolóval tudná alátámasztani, bizonyítani immár 28 éve tartó tevékenységünk eredményét.
       Johnban megállt a levegő egy percre, de rögtön beindultak agytekervényei:
       -Nem nagyon értem, én kultúrantropológus vagyok, törzsek, még rettentő csekély számban élő primitív népek, és különböző szociokultúrális rétegek kutatásával foglalkozom, miért pont én, nem értem, miért nem egy kalandor? És mi a garancia, hogy visszatérek?

           Társa kicsit lehajtott fejjel egy pillanatra elhallgatott:

           -Garancia? És az életre mi a garancia John? Ráadásul pont emiatt gondoltunk önre. Jelenleg egyszerűbb a múltba küldeni valakit, bár a jövőbeküldés sem megoldhatatlan feladat, csak a jelen feltételek között, s a legelső lépcsőfokként ez néz ki biztonságosan megvalósíthatónak. Nem titkolt szándékunk, hogy a szakterülete szempontjából a legideálisabb körülmények közé kívánjuk teleportálni, az ősemberek világába. Videokamerát kéne magával vinnie, hogy dokumentálható bizonyítékokkal tudjon szolgálni. Kézifegyvert is kapna, biztos ami biztos, hogy ha kell, meg tudja magát védeni. Nem teljesen rizikómentes a dolog, hiszen Quanta, a csimpánz tökéletes betanítása ellenére nem tért vissza – talán egy ragadozó áldozata lett -, azonban minden kezdeti lépés nehéz. Bízzon bennünk és a jósorsában.

           John magábameredt, de összeszedte magát.

           -Gondolkodási időt kérek...

           -Ez természetes, azonban megkérem, hogy senkinek se beszéljen erről.

           Hősünk bólintott, elbúcsúzott újdonsült társától, és magábamélyedve hazaindult, fények és árnyak kísérték a hazaúton, gondolataiban is.

           Arra ébredt, hogy minden porcikája az időutazást kívánja. Gyors reggelije után a hologramos, háromdimenziós internet elé ült, és közvetlen hívással, életnagyságú invitálójával közölte is szándékát. A laborban kisebb ováció harsant fel, boldoggá téve döntésével az embereket. Három nap telt el, hogy találkoztak, s a történelmi pillanatnak ma már tagadhatatlanul a részese kívánt lenni. Miután kikapcsolta gépét, egy gépmadárka közvetlen közelségére figyelt fel, mely a lakása melletti platánfán énekelt. Belegondolt, hogy az emberi környezetszennyezés nagy áldozatai a madarak, akik fajait bár klónozták, de rettentően gyengére sikerült az immunrendszerük, és sorban pusztultak el. Ezért volt szükség a gépies kivitelezésükre. Csúnya kudarca ez az emberiségnek, sok száz egyéb állat és növényfaj kipusztulását is figyelembe véve. Gyorsan átöltözött és a laborba sietett. Ted már várta, izgalom sugárzott a hangjából s öröm:

           -Nagyon örülök John, hogy elvállalta. Nem akármilyen vállalkozás ez, s remélem, hogy kellemesen meglepem azzal a döntésünkkel, hogy az Altamira-barlangba küldjük...

           Hősünk meglepett arcára némi tanácstalanság ült.

           -Nem jeles elődeink ölébe pottyantjuk a transzportálás során, hanem a közelükbe, egy eldugott erdőségbe (számításaink szerint). Pontos felszíni térképnyomtatványt is kap az útra, hogy tudjon tájékozódni. Bár lehet, számításaink arra az időre pontatlanok, ami a felszíni elrendeződést illeti, de bízunk a leleményességében. Ne tartson attól, hogy eltéved. A kamera mellé füzetet, tollat is kap, ha igényli, a jegyzeteihez.

           -Máris kezdünk? Indulok is?

           -Hát jobb lenne minél hamarabb nyélbeütni a dolgot. A holnapi nap megfelel?

           John amúgy is komor arca most a gond felhőit hordozta. Rövid töprengés után megszólalt:

           -Arra viszont nem gondoltak, hogy a felszereléseimmel, ruhámmal zűrzavart okozhatok, és akár istenként is tisztelhetnek. Mit kezdjek a helyzettel, ha ez kialakul? Akár az életembe is kerülhet...

           -John, John, semmilyen egetrengető tett nincs kockázat, veszély nélkül. Vagy ez közhely? - Elnevette magát. -Találja fel magát, a történelmi tett mellett nem kevés gázsit kap majd.

           -S meddig maradhatok? Mert a terepmunka éveket szokott igénybe venni a benszülöttek között, az igényes terepkutatás.

           -Magára bízzuk. A transzportert bármikor aktiválhatja. Csak egy gombnyomás, és hazajön. Bár a legjobb lenne, ha időt egyeztetnénk. Hogy mikorra várjuk vissza... A gép elve ugyanazon az elven nyugszik, mint a transzporté, a különbség annyi, hogy térben és időben saját magát és utasát mozgatja. Energiája pedig több évre elegendő, magát tölti a napenergia-szenzoroknak köszönhetően. Jöjjön, megmutatom.

           Egy ágykonstrukció várta a beápített műszerekkel bíró kabinban, középen nyílással.

           -Gondolom, ez a gerinc szabaddátételét szolgálja, a lézerinjekciónak.

           -Pontosan. Csinos kabin, nem...?

           Még elnézelődött egy ideig, mielőtt elbúcsúztak volna. Hírnév várta, de ezzel most nem foglalkozott. De talán kellene, mert ha sikerül, együtt kell élnie vele...

                                                        2.

          Szemei könnyben úsztak, amikor felébredt. Valami nyomasztó csend telepedett szívére, megmagyarázhatatlanul. Szorongása nem múlt, ahogy felült kissé kellemetlen fekhelyén, de nem is erősödött. Egyedül volt, mint egy elárvult madár, a kabinjában. Most döbbent rá, hogy hol is van. Idegesen nyúlt a nyitógombhoz, a felhúzódó ajtó pedig egy ember nem járta, fenyves-erdős vadon képét vetítette elé. A levegő szokatlanul tiszta volt, bár nagyvárosában, ahol megszokott, a génkezelt fák többszörös oxigént biztosítottak elődeiknél, de hát nem nagyvárosban, s még csak nem is a 22. században van. Fegyverét jobban rögzítette derekán, a tenyérnyi kamerával együtt. Zsebéből elővette térképét, kicsit elidőzött fölötte, s útjára indult. Egymagában, mint a védtelen kisujja, szemben a modern kor emberétől annyira szokatlan, s kiszámíthatatlan nagyvilággal... Várta a munka, mennie, egyre csak mennie kell... Kevesebb a nyüzsgő rovar, állapította meg szomorúan, a hazai állapotokra gondolva, bár nyár van. Fullasztó, meleg nyár...

           Útközben belegondolt, hogy miért egy nagyszabású akcióval indított a labor, miért nem elégedett meg egy gyors időutazással: az embert a múltba küldik, szétnéz kicsit, filmez, s visszatér, vagy csak azonnal visszatér, letesztelve az időgép hatékonyságát. De rádöbbent: a labor munkatársainak s a vezetésnek édesmindegy, hogy visszatér-e, mert ha nem sikerül, találnak majd más balekot. Az idő nekik dolgozik. S ha már időutazás: bizonyíték is kell. Erős és megkérdőjelezhetetlen.

           Már közel járt az Altamirai-barlangokhoz, amikor a távolban füstfelhőre figyelt fel. Egy közeli hegység mellett tekeredett a magasba, egy erdőség szélén. Meglátogatja majd őket – talán -, de előtte a barlangot látnia kell...

           Nemsokára fel is ért a bejáratához, ám ott nyoma sem volt népcsoportnak, vagy rájuk utaló jeleknek. Beljebb ment. Egy tűznyelvet produkáló, kis kézbevaló eszközzel haladt, amelyet 22. századi népének fáklyás körmeneteléhez használtak, fáklyagyújtásra. Népszokás volt ez korában, akár a száz évnél régebbi Halloween. Kíváncsi szemekkel vizslatta a falakat, ám festett rajzoknak még csak a nyomát sem találta. Rossz időbe küldték volna vissza? Meglehet. Ez a felismerés megrémisztette. Beljebb ment vizsgálódni a barlangokba, eredménytelenül. Ekkor agyába ötlött a nem oly távoli füstoszlop. Visszaindult, már biztosnak mondható céllal...

           Csapzott s festett kinézetű emberek gyűrűjét figyelte meg a közeli bozótosban, ahogy a tűz körül ültek. Némelyikük hadarva, hadonászva beszélt, a gyermekek az anyákkal valamivel távolabb melegedtek. Megreccsent egy látatlan ág a talpa alatt, amire a férfiak felugrottak, s tákolt, baltaszerű fegyvereiket, lándzsáikat felkapva a földről a hangforrás irányába indultak. Nem teketóriázott, fegyverét kézben tartva előlépett. A benszülöttek megrémültek a szokatlanul öltözött ember látványától, s az első percben földbegyökerezett a lábuk. John ezt kihasználva beszélt hozzájuk, s kinyújtott kézzel közeledett, próbálva jelezni, a tudtukra adni, hogy szándékai nem ellenségesek. A férfiak a kezdeti sokk után morogva s hadonászva fegyvereikkel felé indultak. Páran nyílvesszőt szegeztek rá, ami John számára egyfajta megörökítendő újdonságként hatott, de most az élete volt a tét. Gyorsan kellett cselekedni, gondolkodásnak most helye sem volt. Lövés dördült, s a közeli madarak riadtan a magasba szálltak. A törzs tagjai fegyvereiket eldobva a közeli barlang bejáratához rohantak, s egy pillanat alatt elnyelte őket a föld. John várt egy darabig, súlyos köve hangtalan zuhant le szívéről, a pulzusa, adrenalinszintje jóformán az egekig szökött. Komótos mozdulatokkal a barlang felé indult. Fegyvere kezében, biztonságot nyújtva. A benti sötétség szokatlan volt szemeinek. Talán a sarokban kucorgó alakokra lett figyelmes, s nem telt bele egy perc, ketten közülük elésiettek, s a földre vetették magukat, előrenyújtott kézzel. Egyértelmű jel volt: hódoltak előtte. John a kezük után nyúlt, amelyet gyorsan elkaptak, s időutazónk erre felsegítette a megzavarodott, s érintésére kissé elhúzódó embereket. Pisztolyát leblokkolta, ártalmatlanná téve, s a zavaros tekintetű ősembernek nyújtotta, aki elhajította azt riadtan. John elővette kameráját, ami jóformán eltűnt a markában. Felvette a történelmi pillanatot. Páran csatlakoztak a két emberhez, s körülülték a fegyvert. Egyikük sem nyúlt hozzá. Egy vékony, s tán legkifestettebb öreg törzsbeli éktelen duruzsolásba kezdett, előre-hátra mozogva, majd felállt s táncolni kezdett. A babonás, ismeretlen, mennykőhangú tárgy vagy tabu körül. John kezében megállíthatatlanul forgott a kamera. Lassan mindenki körbeülte. Az egyre erősödő énekhanghoz csatlakoztak a többiek is. Időutazónk, bár a nyelvüket nem értette, vallásos kegyeletnek, liturgiának fogta fel a látottakat. Közéjük telepedett, megfogta a tabu-fegyvert, amire hátrahőkölve kissé távolabb húzódtak, s megpróbálta egyikük kezébe adni. Az ősember riadt tisztelettel elfogadta, de rögvest a padlóra ejtette. Mellé kuporodott. John erre a forgó kamerát eléemelte. Szegény ősünk, ahogy megpillantotta kis képernyőjén a többieket, hátrahőkölt, és John lábai elé vetette magát. Isten lett a szemükben.

           Másnap John összetörten ébredt, mindene sajgott a mohával s levelekkel vetett ágyon. Érdeklődő, közeli tekintetek vizslatták szelíden, jámborul. Minden eszköze mellette feküdt. A fegyvert, s kameráját feléjük nyújtotta. Hátrahőkölt mindenki, nem merték a kezükbe venni. Egy öreg mellé telepedett, s valami magyarázatba kezdett, amit John nem érthetett. Másikuk növényekből tekert, koszorúszerű füzért helyezett óvatosan a nayakába, s kisebb, ugyanolyat a fejére, míg egy nő közülük festékbe mártva ujjait, festeni kezdte arcát. Hangoskodó, káromlásszerű ordibálásra figyelt fel, mely a barlang másik oldalából jött, s meglepve tapasztalta, hogy az illető ugyanolyan nyakéket, koszorút visel, mint ő. Szitkozódott szegény kegyetlenül. Pár férfi felérohant, és baltákkal, dárdákkal fenyegetve kiűzték lakhelyükről. Valaki közülük, mint egy árny, követte. Hősünknek tudatosítania kellett, hogy a törzs varázslója elveszítette nimbuszát, s nincstelenné vált, kiközösítették. John-t nyugtalanság fogta el, s szorongás a gyomra tájékán. Rossz érzései napokig nyomasztották.

            

          Egy bő hétig tartott, amíg a barátai megbarátkoztak a furcsa, őket mutató varázsszerrel. Már nézegették, forgatták, s félelemmel vegyes izgalommal nézték vissza a róluk felvett anyagot hősünk segítségével. John ez idő tájt már a varázsló bőven kibélelt heverőjén aludt, s gyógyításra is felkérték: egy anya bokája kifordult, alig bírt járni. Hősünk tudása szerint visszarántotta sérült testrészét, s társaiban akkor erősödött meg az a gondolat, hogy a mindentudó Arak napisten leküldte hozzájuk követét, hogy gyógyítson és csodákat mutasson. Nemcsak varázslóként, hanem Istenként kijáró tisztelettel bántak vele. Különösen a szívükbe zárták, amikor John fáklyagyújtójával tüzet varázsolt a körbeigazgatott ágas-bogas tűzhelyen, s nekik ajándékozta azt. Napokig tartott, amíg megbarátkoztak vele, s elsajátították kezelésének módját. Nem engedték Johnt a talajra lépni, két tagbaszakadt férfi hordozta, amikor szükség volt rá. Isten volt, a fenséges, fényt hozó Azen, Arak jobbkeze. Hősünk mára már megbarátkozott új nevével, s voltak pillanatok, amikor ragaszkodott a járáshoz. Eleinte gondot okozott neki a törzstagokkal ezt megértetni, mindig ölbekapták, amikor a férfiak karjai közül a füldre kívánt lépni, de mára már megszokottá vált, hogyha Azen járni akar, szent kívánságát teljesíteni kell. Különösen akkor tette ezt, amikor a közeli erdőben, mezőkön, hegyoldalakon kívánt szétnézni és filmezni. A törzs tagjairól már rengeteg felvétele volt, s vallási rítusaikat, megszokott mindennapi viselkedésüket örökítette meg a hét alatt, most már kicsit a környéket kívánta lefilmezni. Minden este azzal szórakoztatta társait, hogy a felvett anyagot lejátszotta nekik. Nagy, illetődött nevetéssel fogadták mindig a látottakat. A törzs életébe új fény és időszámítás költözött. S bizalommal figyelték, ahogy John napközben elmélyülten írt mindig valamit noteszába. Nem értették, mit tesz, s néha mellételepedtek, s mosolygó érdeklődéssel figyelték, hogy Azen miként tölti meg ákombákomokkal az üres lapokat. Csak John tudhatta, hogy elemzi a látottakat, s következtet a vallási élet mikéntjére, szerepére, és a mindennapokkal kapcsolatos szokásokat is alapos részletességgel írta le. Megtehette, hiszen tudása erre predesztinálta. Azonban, hogy a vallásukat megérthesse, viselkedésük furcsaságait, ahhoz meg kell, hogy tanulja a nyelvüket. És az rengeteg időt jelent.

           Egy nap, három kísérőjével övezve, miközben járta és filmezte a közeli természetet, arra lett figyelmes, hogy nem találja pisztolyát. Ez rémülettel töltötte el valahol, de elhessegette félelmeit, tudva, vigyáznak rá, és őrzik, amerre lép. Hogy a barátai csenték volna el? Kizárta, hiszen túlságosan is babonás hódolattal tisztelik ahhoz, hogy ezt megtegyék, vagy egyáltalán meg merjék tenni... Valahol elhagyhatta...

           Ki tudja, hanyadik napja már, hogy köztük élt, s a filmezést felváltotta a reggeli séta az erdőségben. Megszokott kísérői tákolt fegyvereikkel, íjaikkal felvértezve követték, minden mozdulatára figyelve. Már vagy negyedórája úton voltak, amikor Horg összeesett. Egy nyílvessző ütötte át a torkát. Másik két társa az íjához kapott, s Azent testileg védve a sűrűség belseje felé tolta. Azonban senkit sem láttak, s rövidesen Kirg is holtan esett össze. Rohanva igyekeztek visszafele, ám a harmadik őrzője is fuldokolva kapott a gégéjét átütő nyíl felé. John maga maradt, s ösztönös félelmében az időgép felé szaladt. Mióta itt van, még nem látogatta meg, de pontos helyéről tudomása volt. 20 percet ha rohanhatott megállás nélkül, a gyorsan ölő méreggel átitatott, suhogó nyílvesszők olykor mellette elsuhanó közelségében. A gépe érintetlenül állt a sűrűben, ő a kabinba vágódva villámgyorsan leengedte az ajtót, s a fémlapra feküdve megnyomta a teleport gombját. Halkan felzúgott a gép, de hirtelen lecsendesedett. Mi ez?! Idegesen nyomkálta a gombot, de semmi sem történt. Ekkor erős puffanásra figyelt fel, majd mégegyre, s megint. Egy él hatolt be az ajtón, lyukat vágva bele. S John már tudta, elveszett, vége mindennek... A lyuk egyre tágult, s a mély, szapora szavakat is meghallotta már a háttérben. A varázsló volt az, John felismerte sértett hangját, s erős fia dolgozott az utasítására. Vissza kellett szereznie elvesztett hitelét azzal, hogy Azen istent megöli, s bebizonyítja halandóságát. A lyuk embernagyságúra vált, s John pontosan látta a tagbaszakadt fiú gyűlöletet sugárzó arcát. Nem lépett be, fegyverét eldobva íjához kapott, felajzotta egyenesen hősünk mellkasára. S lőtt...

           John szinte vért izzadva ugrott ki az ágyából. Sötét volt, s ösztönösen az órájára pillantott: hajnali fél négy volt. Arcát két kezébe temetve sírógörcsszerű, fuldokló kacagásba kezdett. Csak rémálom volt, egy valóságosnak tűnő rémálom... Él, életben van. Asztalán lévő digitális órájára nézett, ami 2008 június 7-ét mutatott. Őrült álom, szörnyűséggel s valóságossággal keverve. A fürdőben letörölte izzadtságát, és ismét ágyba bújt. Még nem akart elaludni, zenét hallgatott. Ezek után nem... Lassan azonban elnyomta az álom. Talán álomképek kezdtek lengedezni belső szemei előtt...

           Ki tudja, talán a jövőt elevenítette meg friss gondolatisággal... És vajon tovább álmodja...?

Isten bárányai

 

                           Felixnek hívnak, Ohio államban lakom egy kis településen, és ép az elmém, bár az utóbbi napokban olyan dolgok történtek velem, amelyek számomra felfoghatatlanok, és valamelyest talán rá is cáfolnak elmém tisztaságára. Korlátolt az ember gondolkodása, ezek a napok erre is rádöbbentettek. Olyan dolgok vannak égen és földön, amelyeket biztos fátyol takar az értelmünk előtt, titokba vonva, színessé és vonzóvá téve őket, amelyeket a gondolkodó emberi elme vizsgálódása központjává vágyik tenni akaratlanul. 40 múltam, rokkantnyugdíjas vagyok, tolószékbe kényszerültem 4 éve, elgázoltak. Istenben nem hiszek, de a világmindenség kifürkészhetetlen és megmagyarázhatatlan titkaiban igen..

                           Kocsimmal robogtam tegnapelőtt a prérin, fényes, napsütétes szép tavaszban. Sehol egy parányi élet, amerre a szem ellát, minden mozdulatlan és mintha az örök változhatatlan átka ülte volna meg a tájat, olyan volt. Fél kilenc lehetett, reggel, az ég tiszta volt és kedvemrevaló, beburkolt a meleg csend, imádom a tavaszsütötte reggelt. Enyhe zúgás csapta meg ez idő tájt a fülemet, csak a bal fülemet, mintha adót csavartak volna rajta, zúgásba merült, másként is hallottam vele.. De csak egy pillanatig.. Utána rögvest egy tányéralakú tárgy repült el a kocsim felett, lehetett vagy 4 méterrel fölöttem. Bepánikoltam. Rögtön leállítottam a kocsit, gyorsan fékezve. Enyhe szél támadt fel, s valami szorongó borulat esett rám, abban a minutumban. Egyrészt nem értettem semmit, másrészt nem akartam elhinni, amit látok. A repülő tárgy előttem lebegett, kicsit közelebb ereszkedve a földhöz, és mintha egy ajtót húztak volna fel közelebb a bal oldalához. Nem áradt ki belőle fény, csak valami hőhullámot érzékeltem pont azon a síkon, ahol kinyílt, a bal oldalamat érintve. Ettől a pillanattól kezdve nem emlékszem, hogy hogy kerültem az „űrhajóba”, ha ez az volt, bár mondják mások, hogy ez az..

                           Könnyű fémszerű székben ébredtem fel, valami puha bársonyszerű volt az, amin ültem. Valami bevonat lehetett. Fényes, nagyon szemetszúró, erősen fényes teremben voltam, ahol nem voltak sarkok, talán ovális volt. Műszereket nem láttam, valami külön helyiség lehetett. Beszélnek fénylényekről is, akik szintén ilyen űrlények, velük nem találkoztam. Hirtelen valaki megszólított – a gondolataimban. Mondtam valamit, erre ő közölte, hogy nem fontos beszélni, elég, ha gondolok rá. A hátam mögül jött elém, nem ilyesztett meg vele, mert erős kíváncsiság tört rám, és érzékeltem a mozgását a jobb oldalamnál. Kis emberke volt, szürkéskék, a szemei hatalmasak voltak, sötétes, meg nem tudom mondani, milyen színűek, és nem féltem tőle. Fura ezt állítani, de így éreztem. Közölte velem – gondolatban -, hogy nem akar tőlem semmit, kivizsgálni, szövetdarabokat venni elemzésre, meg mittudomén, csak kontaktust szeretne. Egy félórányi kontaktust. Megkért, hogy a nagy nyilvánosság előtt mondjak el minden benyomásomat, tapasztalatomat, és ne foglalkozzak vele, ha bolondnak néznek. Gyorsan hozzátette, a világ sokkal több, mint aminek látszik, és amit érzékeinkkel fel tudunk fogni belőle. Kedves volt, és mintha szeretet is áradt volna belőle, de ebben nem vagyok annyira biztos. Világéletemben csak annak hittem, amit láttam, érzékeltem, a spirituális, felfoghatatlan dolgok mindig is távol álltak tőlem, egészen e napig. Vonzalmat éreztem irányukban, és kértem, hogy meséljen magukról. Azt közölte, hogy mindennek eljön a maga ideje.

                           Annyit állított csak magukról, hogy a világuk számunkra az értelmünkkel felfoghatatlan, és olyan gyermekek vagyunk, akik a vizsgálódó tudományaik által méretes cipőben járnak, felnőttet utánozva.. Közölte, hogy ez nem baj, csak kicsit komikus nekik. Régóta figyelnek minket, és nem akarják a bolygónkat bántani. Szeretik a Földet, és az embereket is, csak tudatlanok vagyunk és önfejűek, tette még hozzá. Az ő világuk fényvilág, és ők Isten báránykái. Ezután megérintett, és rögtön a tudatomat veszítettem. Az autómban ébredtem, hátul a tolókocsimmal. Úgy nagy vonalakban ennyit, uram.

                           A riporter leállította diktafonját, kezetrázott Felixel, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan megjelent, távozott is. Szép verőfényes tavaszi nap volt, a fák virágba borulva, és valahol csilingeltek. Talán Felix fülében.

Törés

 

                          Hajnal van, kacskaringózó, egymást követő pontok végtelensége most a jeges táj. A Nap ázva s félve kapaszkodik ívelő útjára, bár számolatlan ideje már nem bukott le. Fény van, örök fény a lélekidegen jégpuszta felett. A kis pontok totyogó, vakondszerű lényekké sűrűsödnek egy közeli, hatalmas jégperem csúszós fövenyén. Közel a tenger, a halak bő zsákmány-tartománya, s a költéshez a lehető legideálisabb. Mark párját keresi, krákogó sivítással. Hangja elvész a hangzsivalyban, bár párjának erős hallása nem téveszti “szem” elől kedvese hangját. Felé totyog, amint Mark elérhető közelségbe kerül. Itt az ideje a tojások feletti meleg test-fészek felváltásának.

                          Mark óvatosan süpped a kihűlni nem tudó három tojásra, biztosítva az életbenmaradáshoz nélkülözhetetlen hőenergiát, míg párja vadászni indul. A bögyben szükség van annyi elemózsiatárolásra, amennyire csak lehetséges, hiszen közel van már a kicsik ébredése. Jeges szél söprése riasztja meg egy pillanatra a kolóniát, de amilyen gyorsan jött a hideg löket, olyan gyorsan el is enyészett. Szép napjuk van a pingvineknek, mintha tavasz lenne...

                          Mire Anna visszatér, Mark könnyed sipogással jelzi, hogy a lurkók megmozdultak. Pár perc sem kellett ahhoz, hogy az újdonsült generáció kidugja fejét a védelmet jelentő csont-bölcsőből. Bár cseperedésüket számos alattomos veszély fenyegeti a továbbiakban is, sirályok ravasz röpte nehezíti meg az égen napjaikat. Fény az van, erőtlen, sivatagi fény...

                           A három újonc fürgén veti bele magát a tengerbe. Pár hét sem kellett hozzá, hogy ösztöneik sürgető vágyának engedelmeskedjenek. Fürgén cikáznak a vízben, inkább játék még ez, mint zsákmányszerző munka. Arra ráérnek még...

                           Egy robusztus hegy közelségére ébredtek Markék is. Valahol a tengerben tűnt fel, közel a biztonságos partokhoz. Nem tudták, mi lehet ez, hogy került rövid idő leforgása alatt az életterükbe, de valahogy olajosan ezüst csillogású volt, nem úgy, mint az ismert jéghegyek. Fülettépő bömbölést hallatott, ami megzavarta a kolónia kismilliónyi tagját. A vízbe vetették magukat, ám sötét massza egyre gyorsabb közeledésére riadtak. Az “iszap” közrefogta őket, szinte a fulladásig gyötörve az úszást. A partra evickéltek jópáran közülük, de mintha ólomba öntötték volna őket, alig ment az esetlen szárazföldi mozgás. Randa hideg orkán söpört végig a part mellett, csonttáfagyasztva csontjukon a zsírt s tollat. Fáztak, eddig szokatlanul. S mintha enyhe hő is végigfutott volna zsibbadt tagjaikon, szinte kövé dermedtek. Szokatlan volt ez az életükben, s eldőltek, mint egy kiszuperált tollaszsák...

                           A kicsik partra evickélve a szüleiket hívták, eredménytelenül. A távoli, biztonságot sugalló reakció elmaradt. Még csaptak párat gyenge szárnycsökevényeikkel, s átfagyva a jeges talajra buktak. Holttetemeket sodort az ár a partra, valami fekete masszában, a sátán színét vette fel a tenger: a sötét aranyét.

A part elnéptelenedett, apró tetem-foltok ezreivel szennyezetten, még a sirályok sem fanyalodtak az ízükre, akik megpróbálták, undorodva röppentek tovább. A fénylő Nap nem nézte tovább ezt a pusztítást, hanem lassan a horizont alá esett. Fázott és ború költözött az ő lelkére is... Nincs több hajnal, fél évig biztosan nincs...

Ozirisz csöndje

                          Vadmezőn növő búzák simogatták a kék eget merészen, hatalmas fejekkel, mint egy óriás, ki a magasság borzas felhő-lombjaival játszik.. Égett a fény szikár, tarlóvá váló combjaik alatt, s borostásnak tűnt a fejük feletti tenger. Gondozatlannak, mint a zavaros víz egy Istenháta-mögötti falu rejtett holtágában. A Nap szinte minden erőt kiszippantott az arrajáróból, húspirító melege életet lankasztott, nem úgy, mint a búzásba beszaladó fiatal párból. Boldogok voltak, az élet tiszta taván eveztek egyre beljebb s beljebb, távol szakadni vágyva a kíváncsi szemek elől. A fiú leteperte a lányt s forrón szerette, akár a nap mindkettejüket...

                          Ma csend van és sötétség burjánzik a szívben. Anzal fáradt volt, bágyadt, erőtlen s mindez semmi sem volt szíve nyomasztó fájdalma mellett. A sír elé guggolt, félénken megsimogatta a tegnap kivitt nárciszcsokrokat, a felesége által legforróbban szeretett virágokat. Forró este volt, a Nap az előbb bukott a látóhatár mögé, jelezve jelképesen is Anzal szíve állapotát. Megint emlékei kiszámíthatatlan útvesztőiben bolyongott...

                          A torta még akkor frissiben az asztalra került, olajos csillogású csokimáza fenséges és vonzó látvány volt a kicsi Ron számára, aki pont e szent napon ünnepelte negyedik születésnapját. Alig bírt már magával, anyja szelíd ölébe kapva csitítgatta felfokozott kedélyét, hogy még várnia kell, apa nemsokára itt lesz. Anzal enyhén sárgás színben fordult be a teraszranyíló ajtónál az udvarra, s ölébekapva kisfiát a tortához vitte. Ron rögvest elfújta a gyertyákat, enni akart. Boldokok voltak.

                          Most könnyes szemmel a kicsiny sírhoz fordult. Zokogása egy volt a Nappal, aki elhalva reszkető fénnyel borította be a temetőt s környékét. Még fél éve sincs, hogy a szomszédjuk elcsapta őket az utcán egy gyorshajtás következtében. Vagy ürügyén, Anzal agya tekergős sejtjei révén már nem tudott mit gondolni. Mindíg is irigyelte jólétüket, boldogságukat, s ennek talán véget akart vetni. Tudta, hogy rossz idegállapota súgja neki ezeket a gondolatokat, de most ez nem számított. Semmi sem ebben a kihalt, űrré vált életben. Hazaindult. Nehezen vette a levegőt, az út is szörnyen lassan kopott...

                           A munkahelyén a munkavesztés réme kezdte fenyegetni: egyiptológusként egy újonnan feltárt, feltehetően az ókori Egyiptom középkorában eltemetett, királyi-udvarban dolgozó, magas beosztású hivatalnok sírja tárgyi leleteinek, a sír alapos körülményeinek a pontos feltérképezéséből fakadó következtetéseket várták tőle, rangos egyiptológus-kutatóként. Mondani sem kell: alig bírt koncentrálni. Ráadásul egy csapzott éjjel, amikor kirohant a szinte sivatagi éjkatlanba, mintha Ozirisz színes alakját látta volna felcsillanni a teliholdban. Érezte, orvosi segítség kell.

                           Ma a keresztények Jézus születését ünneplik világszerte, apró vagy nagyobb ajándékok meglepetését okozva, a szeretet zálogaival lepve meg hozzátartozóikat. Ő ezen az általuk szentnek tartott éjjelen virágokat vitt felesége s kisfia sírjára. Nárciszt és kankalint. Félt, hogy Allah-országában sem leli meg őket. Nem tudott már miben hinni s remélni, a kételyek iszapkarokkal tekeredtek agyára, szívére. Fájt élni.

                           Otthon kinyitott egy üveg bort. A vallása tiltja, de most ez mellékes szempont. A csönd fakó és síkos bőrrel tekeredett a nyakára, fojtogatta. Kígyónyelve fülébe s ajkába csúszott, fickándozott, szinte maréknyi levegőt sem hagyott tüdejének. Valami mélységes apátiából nézett fel a plafonra, ahol ismét Oziriszt látta. Valósága hatalmas sziluettként rajzolódott a falra. Bámult rá azokkal az üveges türkizkék szemeivel s furcsa hangokat hallatott. Talán a fejében, de nagyon valóságos volt. Hóruszt hívta, gyülekezni az esti felhők és folyó sivatag országában. Felrúgta az asztalt és a tornácra rohant. Félt, de most úgy érezte, nincs tere sem ideje zokogni. Az erdőbe rohant...

                           A vadőr komótosan gyújtott pipájára, s lassan botorkálta tovább körbe az erdőt. Fájt szinte minden tagja, a 80-hoz közelített, de szerette a munkáját. Puskáját szélles vállán hordta, tarisznyájában kése után kutakodott. Valamire felfigyelt, valami szokatlanra. Közelebb sétált, s akkor megpillantotta az ágon rezzenéstelenül függő alakot. Felismerte Anzalt, s rögtön megfordult segítségért.

                           Valahol az ég felhőgyülekezős mezsgyéjében tamtamot doboltak s táncoltak egyiptom istenei, Hórusz előtt lobogva ünnepi táncot. Ozirisz kézenfogva egy új, állatfej nélküli alakot vezetett a magasságos színe elé. Hórusz nem szólt semmit, csak fényes kaput nyitott trónjáról leszállva az ifjú jövevény előtt. Kaput a szeretett lelkek csarnokába. Az idegent bevezették, s már röpült is a faragott oszlopokkal dúsított fényövezte teremben: felesége s gyermeke a karjába fonódtak örökre s megmásíthatatlanul.

Héja-tánc

                       Az ég melegíti duzzadó keblét. Mint a fény, olyan, vagy a szűnni rest nyílvessző, kacskaringózva, örök, szabályos-szabálytalan körpályán a levegő színtiszta végtelenségében. Nyíló csőre metsző hangokat ereget olykor, mint feltörő, ejtőernyős magvakat hívott párja érzékeny fülébe. Flórát keresi nyughatatlanul. Az éden neki, cseperedő fiókái szerény anyja, a bóklászó tekintetű örök társa, ivókút és tiszta fény egyben. Időtlen ideje már, hogy együtt vannak, s öregednek akár, bár az idő múlásából jóformán semmit sem regisztrál. Tavasz van, a fák már virágaikat hullatták, s óceán a lég, bársony..

                       Flóra szemberepült vele, s mint érzékeny mágnes, mellé csapódott. Hazafele visz most az út.

A fiókák olyanok, mint három torkát nyújtó szőrpamacs a gondosan összerakott fészekben. Mindig éhesek, kiapadhatatlanul. Az elejtett nyúl Flóra zsákmánya, bundáját feltörve nyers húst adagol anyjuk a kicsiknek, előrágva s emésztve. A csöppségek mohón falják, tiszta parfümként csipogva szüleiknek. Olykor a felnőttek is esznek a húsból.

                       Másnap van, bár a szülők számára ez érzékelhetetlen, ők csak a fény és sötét borulását tudják, hogy az idő telik, közömbös a számukra. Phil ürgét ejtett el a nyílt mezőn, egy közeli fára szállt fel vele, Flórát várva. Társa hamarosan mellé repült, s megkezdték a falatozást, gondosan ügyelve, hogy a kicsiknek is jusson. Flóra a szokásosnál falánkabb volt ma, szinte azonnal lenyelte táplálékát. Egyszer csak vonaglani kezdett a feje, gyors rángatózása szűnni nem akart. Leszédült a vastag ágról, a frissen nyíló fűbe. Phil utánaröppent nyúló, sármos kétségei közt. Flóra eldőlt, nem mozdult. Phil erősen többször rárivallt, kiáltásait messze hordta a szél. Nem tudta mennyi ideig állt szeretett társa egyre keményedő teteme mellett, csak várt, szemei kékjében, mint az ár-apály, tágult vagy szűkült a pupilla. Nem értett semmit. Vonaglott cseppet a feje, társát hívta, hogy álljon fel, repüljenek a végtelen, csillagtalan mezőkön. Hiába.

                       Mellette gubbasztott, az ég tudja, mióta is. De csöpp fejébe nyilallt a kicsik magánya, s ezért az ágra szállt, a torzó-ágra a húsért. Messze még az alkony, s messze a kétségtelen szépség is szívében. Hazafele tartott, zsákmánya most szokatlanul húzta lefele, de bírt vele. Valahol könnycseppet sodort a mostoha szél. Talán az övét. Már sosem tudjuk meg.