Az ég melegíti duzzadó keblét. Mint a fény, olyan, vagy a szűnni rest nyílvessző, kacskaringózva, örök, szabályos-szabálytalan körpályán a levegő színtiszta végtelenségében. Nyíló csőre metsző hangokat ereget olykor, mint feltörő, ejtőernyős magvakat hívott párja érzékeny fülébe. Flórát keresi nyughatatlanul. Az éden neki, cseperedő fiókái szerény anyja, a bóklászó tekintetű örök társa, ivókút és tiszta fény egyben. Időtlen ideje már, hogy együtt vannak, s öregednek akár, bár az idő múlásából jóformán semmit sem regisztrál. Tavasz van, a fák már virágaikat hullatták, s óceán a lég, bársony..
Flóra szemberepült vele, s mint érzékeny mágnes, mellé csapódott. Hazafele visz most az út.
A fiókák olyanok, mint három torkát nyújtó szőrpamacs a gondosan összerakott fészekben. Mindig éhesek, kiapadhatatlanul. Az elejtett nyúl Flóra zsákmánya, bundáját feltörve nyers húst adagol anyjuk a kicsiknek, előrágva s emésztve. A csöppségek mohón falják, tiszta parfümként csipogva szüleiknek. Olykor a felnőttek is esznek a húsból.
Másnap van, bár a szülők számára ez érzékelhetetlen, ők csak a fény és sötét borulását tudják, hogy az idő telik, közömbös a számukra. Phil ürgét ejtett el a nyílt mezőn, egy közeli fára szállt fel vele, Flórát várva. Társa hamarosan mellé repült, s megkezdték a falatozást, gondosan ügyelve, hogy a kicsiknek is jusson. Flóra a szokásosnál falánkabb volt ma, szinte azonnal lenyelte táplálékát. Egyszer csak vonaglani kezdett a feje, gyors rángatózása szűnni nem akart. Leszédült a vastag ágról, a frissen nyíló fűbe. Phil utánaröppent nyúló, sármos kétségei közt. Flóra eldőlt, nem mozdult. Phil erősen többször rárivallt, kiáltásait messze hordta a szél. Nem tudta mennyi ideig állt szeretett társa egyre keményedő teteme mellett, csak várt, szemei kékjében, mint az ár-apály, tágult vagy szűkült a pupilla. Nem értett semmit. Vonaglott cseppet a feje, társát hívta, hogy álljon fel, repüljenek a végtelen, csillagtalan mezőkön. Hiába.
Mellette gubbasztott, az ég tudja, mióta is. De csöpp fejébe nyilallt a kicsik magánya, s ezért az ágra szállt, a torzó-ágra a húsért. Messze még az alkony, s messze a kétségtelen szépség is szívében. Hazafele tartott, zsákmánya most szokatlanul húzta lefele, de bírt vele. Valahol könnycseppet sodort a mostoha szél. Talán az övét. Már sosem tudjuk meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése