Vadmezőn növő búzák simogatták a kék eget merészen, hatalmas fejekkel, mint egy óriás, ki a magasság borzas felhő-lombjaival játszik.. Égett a fény szikár, tarlóvá váló combjaik alatt, s borostásnak tűnt a fejük feletti tenger. Gondozatlannak, mint a zavaros víz egy Istenháta-mögötti falu rejtett holtágában. A Nap szinte minden erőt kiszippantott az arrajáróból, húspirító melege életet lankasztott, nem úgy, mint a búzásba beszaladó fiatal párból. Boldogok voltak, az élet tiszta taván eveztek egyre beljebb s beljebb, távol szakadni vágyva a kíváncsi szemek elől. A fiú leteperte a lányt s forrón szerette, akár a nap mindkettejüket...
Ma csend van és sötétség burjánzik a szívben. Anzal fáradt volt, bágyadt, erőtlen s mindez semmi sem volt szíve nyomasztó fájdalma mellett. A sír elé guggolt, félénken megsimogatta a tegnap kivitt nárciszcsokrokat, a felesége által legforróbban szeretett virágokat. Forró este volt, a Nap az előbb bukott a látóhatár mögé, jelezve jelképesen is Anzal szíve állapotát. Megint emlékei kiszámíthatatlan útvesztőiben bolyongott...
A torta még akkor frissiben az asztalra került, olajos csillogású csokimáza fenséges és vonzó látvány volt a kicsi Ron számára, aki pont e szent napon ünnepelte negyedik születésnapját. Alig bírt már magával, anyja szelíd ölébe kapva csitítgatta felfokozott kedélyét, hogy még várnia kell, apa nemsokára itt lesz. Anzal enyhén sárgás színben fordult be a teraszranyíló ajtónál az udvarra, s ölébekapva kisfiát a tortához vitte. Ron rögvest elfújta a gyertyákat, enni akart. Boldokok voltak.
Most könnyes szemmel a kicsiny sírhoz fordult. Zokogása egy volt a Nappal, aki elhalva reszkető fénnyel borította be a temetőt s környékét. Még fél éve sincs, hogy a szomszédjuk elcsapta őket az utcán egy gyorshajtás következtében. Vagy ürügyén, Anzal agya tekergős sejtjei révén már nem tudott mit gondolni. Mindíg is irigyelte jólétüket, boldogságukat, s ennek talán véget akart vetni. Tudta, hogy rossz idegállapota súgja neki ezeket a gondolatokat, de most ez nem számított. Semmi sem ebben a kihalt, űrré vált életben. Hazaindult. Nehezen vette a levegőt, az út is szörnyen lassan kopott...
A munkahelyén a munkavesztés réme kezdte fenyegetni: egyiptológusként egy újonnan feltárt, feltehetően az ókori Egyiptom középkorában eltemetett, királyi-udvarban dolgozó, magas beosztású hivatalnok sírja tárgyi leleteinek, a sír alapos körülményeinek a pontos feltérképezéséből fakadó következtetéseket várták tőle, rangos egyiptológus-kutatóként. Mondani sem kell: alig bírt koncentrálni. Ráadásul egy csapzott éjjel, amikor kirohant a szinte sivatagi éjkatlanba, mintha Ozirisz színes alakját látta volna felcsillanni a teliholdban. Érezte, orvosi segítség kell.
Ma a keresztények Jézus születését ünneplik világszerte, apró vagy nagyobb ajándékok meglepetését okozva, a szeretet zálogaival lepve meg hozzátartozóikat. Ő ezen az általuk szentnek tartott éjjelen virágokat vitt felesége s kisfia sírjára. Nárciszt és kankalint. Félt, hogy Allah-országában sem leli meg őket. Nem tudott már miben hinni s remélni, a kételyek iszapkarokkal tekeredtek agyára, szívére. Fájt élni.
Otthon kinyitott egy üveg bort. A vallása tiltja, de most ez mellékes szempont. A csönd fakó és síkos bőrrel tekeredett a nyakára, fojtogatta. Kígyónyelve fülébe s ajkába csúszott, fickándozott, szinte maréknyi levegőt sem hagyott tüdejének. Valami mélységes apátiából nézett fel a plafonra, ahol ismét Oziriszt látta. Valósága hatalmas sziluettként rajzolódott a falra. Bámult rá azokkal az üveges türkizkék szemeivel s furcsa hangokat hallatott. Talán a fejében, de nagyon valóságos volt. Hóruszt hívta, gyülekezni az esti felhők és folyó sivatag országában. Felrúgta az asztalt és a tornácra rohant. Félt, de most úgy érezte, nincs tere sem ideje zokogni. Az erdőbe rohant...
A vadőr komótosan gyújtott pipájára, s lassan botorkálta tovább körbe az erdőt. Fájt szinte minden tagja, a 80-hoz közelített, de szerette a munkáját. Puskáját szélles vállán hordta, tarisznyájában kése után kutakodott. Valamire felfigyelt, valami szokatlanra. Közelebb sétált, s akkor megpillantotta az ágon rezzenéstelenül függő alakot. Felismerte Anzalt, s rögtön megfordult segítségért.
Valahol az ég felhőgyülekezős mezsgyéjében tamtamot doboltak s táncoltak egyiptom istenei, Hórusz előtt lobogva ünnepi táncot. Ozirisz kézenfogva egy új, állatfej nélküli alakot vezetett a magasságos színe elé. Hórusz nem szólt semmit, csak fényes kaput nyitott trónjáról leszállva az ifjú jövevény előtt. Kaput a szeretett lelkek csarnokába. Az idegent bevezették, s már röpült is a faragott oszlopokkal dúsított fényövezte teremben: felesége s gyermeke a karjába fonódtak örökre s megmásíthatatlanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése