Hajnal van, kacskaringózó, egymást követő pontok végtelensége most a jeges táj. A Nap ázva s félve kapaszkodik ívelő útjára, bár számolatlan ideje már nem bukott le. Fény van, örök fény a lélekidegen jégpuszta felett. A kis pontok totyogó, vakondszerű lényekké sűrűsödnek egy közeli, hatalmas jégperem csúszós fövenyén. Közel a tenger, a halak bő zsákmány-tartománya, s a költéshez a lehető legideálisabb. Mark párját keresi, krákogó sivítással. Hangja elvész a hangzsivalyban, bár párjának erős hallása nem téveszti “szem” elől kedvese hangját. Felé totyog, amint Mark elérhető közelségbe kerül. Itt az ideje a tojások feletti meleg test-fészek felváltásának.
Mark óvatosan süpped a kihűlni nem tudó három tojásra, biztosítva az életbenmaradáshoz nélkülözhetetlen hőenergiát, míg párja vadászni indul. A bögyben szükség van annyi elemózsiatárolásra, amennyire csak lehetséges, hiszen közel van már a kicsik ébredése. Jeges szél söprése riasztja meg egy pillanatra a kolóniát, de amilyen gyorsan jött a hideg löket, olyan gyorsan el is enyészett. Szép napjuk van a pingvineknek, mintha tavasz lenne...
Mire Anna visszatér, Mark könnyed sipogással jelzi, hogy a lurkók megmozdultak. Pár perc sem kellett ahhoz, hogy az újdonsült generáció kidugja fejét a védelmet jelentő csont-bölcsőből. Bár cseperedésüket számos alattomos veszély fenyegeti a továbbiakban is, sirályok ravasz röpte nehezíti meg az égen napjaikat. Fény az van, erőtlen, sivatagi fény...
A három újonc fürgén veti bele magát a tengerbe. Pár hét sem kellett hozzá, hogy ösztöneik sürgető vágyának engedelmeskedjenek. Fürgén cikáznak a vízben, inkább játék még ez, mint zsákmányszerző munka. Arra ráérnek még...
Egy robusztus hegy közelségére ébredtek Markék is. Valahol a tengerben tűnt fel, közel a biztonságos partokhoz. Nem tudták, mi lehet ez, hogy került rövid idő leforgása alatt az életterükbe, de valahogy olajosan ezüst csillogású volt, nem úgy, mint az ismert jéghegyek. Fülettépő bömbölést hallatott, ami megzavarta a kolónia kismilliónyi tagját. A vízbe vetették magukat, ám sötét massza egyre gyorsabb közeledésére riadtak. Az “iszap” közrefogta őket, szinte a fulladásig gyötörve az úszást. A partra evickéltek jópáran közülük, de mintha ólomba öntötték volna őket, alig ment az esetlen szárazföldi mozgás. Randa hideg orkán söpört végig a part mellett, csonttáfagyasztva csontjukon a zsírt s tollat. Fáztak, eddig szokatlanul. S mintha enyhe hő is végigfutott volna zsibbadt tagjaikon, szinte kövé dermedtek. Szokatlan volt ez az életükben, s eldőltek, mint egy kiszuperált tollaszsák...
A kicsik partra evickélve a szüleiket hívták, eredménytelenül. A távoli, biztonságot sugalló reakció elmaradt. Még csaptak párat gyenge szárnycsökevényeikkel, s átfagyva a jeges talajra buktak. Holttetemeket sodort az ár a partra, valami fekete masszában, a sátán színét vette fel a tenger: a sötét aranyét.
A part elnéptelenedett, apró tetem-foltok ezreivel szennyezetten, még a sirályok sem fanyalodtak az ízükre, akik megpróbálták, undorodva röppentek tovább. A fénylő Nap nem nézte tovább ezt a pusztítást, hanem lassan a horizont alá esett. Fázott és ború költözött az ő lelkére is... Nincs több hajnal, fél évig biztosan nincs...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése