1.
Páratlan harmatot hozott az éj. Cseppek trilliárdjai szunnyadtak a leveleken, ágakon, s monoton egykedvűséggel üzentek a fényről, harmatprizmáikban megtörve színeit.
Fény és hajnal kiáltása: John e szavakkal szájában ébredt, vagy inkább riadt fel plasztikusan megszerkesztett ágyában, még morzsolgatva ajkai közt az éjszaka fényeit. Lassan kelt fel, kissé fáradtan. Kora reggel volt, s mintha nem aludt volna eléggé. A robotberendezés már öntötte is ki műanyagpoharába kávéját, s a kenyereit is vajazta már. A fény totálisan elárasztotta egyszemélyes, szakaszokra bontott szobáját, a mindenhol jelen lévő üvegfalaknak köszönhetően. Nyár volt, s a földszinti lakását sok száz, génszerkesztett fa övezte, s behallatszott a gépmadarak fáradt röpte, csiripelése. Csúnyán megcsappant a számuk, s mechanikusan pótolták őket, hogy ne degradálódjon a természet valósága, s az illúzió megmaradjon. A rovarok felszaporodott milliárdjait mézízű sávcsapdákkal ritkították, mely megszámlálhatatlanul mindenhol jelen volt: a fákon, tereken, a szobákban. Szükség volt erre, a természet rendje körforgásának a biztosítása végett.
Nem lépett az otthoni teleport-készülékbe, sétálni indult, ezt a mozgást nap mint nap megtartotta magának. Ahova indult, közel is volt, nem rövidítette le a helyváltoztatást pár másodpercre. Nem túlzottan szerette ezt a 22. századi, mindenhol jelen lévő technológiát, melyet mindenki oly előszeretettel használt. Konzervatív volt, szinte minden téren. A teleport térnyerése háttérbe szorította, jobbára meg is szűntette a lebegő gépjárművek használatát, a természet egészségét adva ezzel vissza: nem szennyezte már sem ezt a világot, sem az ózonpajzsot a kibocsájtott kerozinkeverék. Léptei magabiztosak voltak, ahová igyekezett, csupán pár háztömbnyire volt lakásától. Egy tudományos laborban van ma jelenése, otthon hologramban a napokban kapta meg a felkérést, invitálást. Valami kísérleti stádiumban lévő technológia miatt hívták meg. Fura volt neki, hiszen kultúrantropológus létére nem igazán értette, hogy mi köze is van ehhez. A magától nyíló főbejáratnál a teleportkamra várta, ám ő gyalog indult volna el, de valaki megállította:
-Jó reggelt John, örömömre szolgál érkezése, magához órát lehetne igazítani! - S az idegen rögvest a teleport felé irányította. John kelletlenül beszállt a készülékbe frissen kapott utitársával, aki menetközben bemutatkozott. Egy gombnyomás, s a kijelölt helyen állva két lézersugárnyaláb hatolt a gerincoszlopukba, a szükséges vegyi anyagot juttatva ezáltal szervezetükbe, ami elengedhetetlenül szükséges volt egy pillanat alatti helyváltoztatásukhoz. A másodperc törtrésze alatt atomjaikra, sejtjeikre hullottak szét, s a 46. emelet magasságában az erre kijelölt kabinban összeálltak. A 22. század csodája ez a szerkezet, mely a prototípus kifejlesztése után robbanásszerűen elterjedt a Földön. Abszolút mellékhatásmentes, a jelenlegi gyógyszereket a gyógyszeripar már olyannyira tökélyre fejlesztette, hogy semmilyen mellékhatást nem produkálnak. Ez a testtranszferálás pedig végképp veszélytelen, a vegyszer és a transzport kölcsönhatása egy gombnyomással forradalmasította a bolygónkon való utazást, helyváltoztatást. Példa még nem volt arra, hogy baleset történt volna. A sejtek nem szállingóznak a levegőben, egyszerűen szétpotyognak, úgymond semmivé foszlanak, és a kijelölt transzport-helyen összeállnak. Lényegében digitális jellé hullanak szét, amely kitapinthatatlanul szinte bárhova elküldhető a másodperc törtrésze alatt a nagyvilágban. A klónozás, a lebegő autózás, a hologramos internet, üzenetküldés, TV-zés után ez a negyedik, s legnagyobb csoda az emberiség történetében, amely forradalmat hozott. Ahogy hozzáférhetővé vált, mindenki ezt akarta magának, sznobériából, vágyból, vagy a kényelemigény maximalizmusa miatt, nem tudni, tény, hogy így volt. Visszatérve hősünkre, a transzportból kilépve kollégája vagy bizalmasa azonnal a közeli laborba kísérte, ahol egy transzporthoz erősen hasonlító berendezésre hívta fel a figyelmét. Még hárman voltak a szűknek nem nevezhető helyiségben rajtuk kívül.
-Ez a HB56-ra keresztelt kísérleti transzportunk, amely képes arra a nem mindennapi csodára, hogy ne csak térben, de időben is utazhasson. - Hirtelen elhallgatott, s John arcát fürkészte, kíváncsi volt reakciójára.
-Nem teljesen értem, ez mit jelent? Jól értettem, egy időgépről van szó?
-Pontosan John. Prototípus, állatkísérleteket már lefolytattunk ezzel kapcsolatban, de nem tudtuk őket visszahozni, mert a berendezés a helyváltoztatást követően másolja magát az időben és térben, s egy gombnyomásra, s a megfelelő testhelyzetre, pozícióra lenne szükség, hogy visszajöjjön az alany. Egy csimpánzt erre betanítottunk, hogy pontosan mit is kell csinálni, de nem tért vissza, az okát nem ismerjük... Nem titkolt célunk, hogy önre gondoltunk, legyen ön az első e történelemrengető fejlemény utazójaként, aki hiteles beszámolóval tudná alátámasztani, bizonyítani immár 28 éve tartó tevékenységünk eredményét.
Johnban megállt a levegő egy percre, de rögtön beindultak agytekervényei:
-Nem nagyon értem, én kultúrantropológus vagyok, törzsek, még rettentő csekély számban élő primitív népek, és különböző szociokultúrális rétegek kutatásával foglalkozom, miért pont én, nem értem, miért nem egy kalandor? És mi a garancia, hogy visszatérek?
Társa kicsit lehajtott fejjel egy pillanatra elhallgatott:
-Garancia? És az életre mi a garancia John? Ráadásul pont emiatt gondoltunk önre. Jelenleg egyszerűbb a múltba küldeni valakit, bár a jövőbeküldés sem megoldhatatlan feladat, csak a jelen feltételek között, s a legelső lépcsőfokként ez néz ki biztonságosan megvalósíthatónak. Nem titkolt szándékunk, hogy a szakterülete szempontjából a legideálisabb körülmények közé kívánjuk teleportálni, az ősemberek világába. Videokamerát kéne magával vinnie, hogy dokumentálható bizonyítékokkal tudjon szolgálni. Kézifegyvert is kapna, biztos ami biztos, hogy ha kell, meg tudja magát védeni. Nem teljesen rizikómentes a dolog, hiszen Quanta, a csimpánz tökéletes betanítása ellenére nem tért vissza – talán egy ragadozó áldozata lett -, azonban minden kezdeti lépés nehéz. Bízzon bennünk és a jósorsában.
John magábameredt, de összeszedte magát.
-Gondolkodási időt kérek...
-Ez természetes, azonban megkérem, hogy senkinek se beszéljen erről.
Hősünk bólintott, elbúcsúzott újdonsült társától, és magábamélyedve hazaindult, fények és árnyak kísérték a hazaúton, gondolataiban is.
Arra ébredt, hogy minden porcikája az időutazást kívánja. Gyors reggelije után a hologramos, háromdimenziós internet elé ült, és közvetlen hívással, életnagyságú invitálójával közölte is szándékát. A laborban kisebb ováció harsant fel, boldoggá téve döntésével az embereket. Három nap telt el, hogy találkoztak, s a történelmi pillanatnak ma már tagadhatatlanul a részese kívánt lenni. Miután kikapcsolta gépét, egy gépmadárka közvetlen közelségére figyelt fel, mely a lakása melletti platánfán énekelt. Belegondolt, hogy az emberi környezetszennyezés nagy áldozatai a madarak, akik fajait bár klónozták, de rettentően gyengére sikerült az immunrendszerük, és sorban pusztultak el. Ezért volt szükség a gépies kivitelezésükre. Csúnya kudarca ez az emberiségnek, sok száz egyéb állat és növényfaj kipusztulását is figyelembe véve. Gyorsan átöltözött és a laborba sietett. Ted már várta, izgalom sugárzott a hangjából s öröm:
-Nagyon örülök John, hogy elvállalta. Nem akármilyen vállalkozás ez, s remélem, hogy kellemesen meglepem azzal a döntésünkkel, hogy az Altamira-barlangba küldjük...
Hősünk meglepett arcára némi tanácstalanság ült.
-Nem jeles elődeink ölébe pottyantjuk a transzportálás során, hanem a közelükbe, egy eldugott erdőségbe (számításaink szerint). Pontos felszíni térképnyomtatványt is kap az útra, hogy tudjon tájékozódni. Bár lehet, számításaink arra az időre pontatlanok, ami a felszíni elrendeződést illeti, de bízunk a leleményességében. Ne tartson attól, hogy eltéved. A kamera mellé füzetet, tollat is kap, ha igényli, a jegyzeteihez.
-Máris kezdünk? Indulok is?
-Hát jobb lenne minél hamarabb nyélbeütni a dolgot. A holnapi nap megfelel?
John amúgy is komor arca most a gond felhőit hordozta. Rövid töprengés után megszólalt:
-Arra viszont nem gondoltak, hogy a felszereléseimmel, ruhámmal zűrzavart okozhatok, és akár istenként is tisztelhetnek. Mit kezdjek a helyzettel, ha ez kialakul? Akár az életembe is kerülhet...
-John, John, semmilyen egetrengető tett nincs kockázat, veszély nélkül. Vagy ez közhely? - Elnevette magát. -Találja fel magát, a történelmi tett mellett nem kevés gázsit kap majd.
-S meddig maradhatok? Mert a terepmunka éveket szokott igénybe venni a benszülöttek között, az igényes terepkutatás.
-Magára bízzuk. A transzportert bármikor aktiválhatja. Csak egy gombnyomás, és hazajön. Bár a legjobb lenne, ha időt egyeztetnénk. Hogy mikorra várjuk vissza... A gép elve ugyanazon az elven nyugszik, mint a transzporté, a különbség annyi, hogy térben és időben saját magát és utasát mozgatja. Energiája pedig több évre elegendő, magát tölti a napenergia-szenzoroknak köszönhetően. Jöjjön, megmutatom.
Egy ágykonstrukció várta a beápített műszerekkel bíró kabinban, középen nyílással.
-Gondolom, ez a gerinc szabaddátételét szolgálja, a lézerinjekciónak.
-Pontosan. Csinos kabin, nem...?
Még elnézelődött egy ideig, mielőtt elbúcsúztak volna. Hírnév várta, de ezzel most nem foglalkozott. De talán kellene, mert ha sikerül, együtt kell élnie vele...
2.
Szemei könnyben úsztak, amikor felébredt. Valami nyomasztó csend telepedett szívére, megmagyarázhatatlanul. Szorongása nem múlt, ahogy felült kissé kellemetlen fekhelyén, de nem is erősödött. Egyedül volt, mint egy elárvult madár, a kabinjában. Most döbbent rá, hogy hol is van. Idegesen nyúlt a nyitógombhoz, a felhúzódó ajtó pedig egy ember nem járta, fenyves-erdős vadon képét vetítette elé. A levegő szokatlanul tiszta volt, bár nagyvárosában, ahol megszokott, a génkezelt fák többszörös oxigént biztosítottak elődeiknél, de hát nem nagyvárosban, s még csak nem is a 22. században van. Fegyverét jobban rögzítette derekán, a tenyérnyi kamerával együtt. Zsebéből elővette térképét, kicsit elidőzött fölötte, s útjára indult. Egymagában, mint a védtelen kisujja, szemben a modern kor emberétől annyira szokatlan, s kiszámíthatatlan nagyvilággal... Várta a munka, mennie, egyre csak mennie kell... Kevesebb a nyüzsgő rovar, állapította meg szomorúan, a hazai állapotokra gondolva, bár nyár van. Fullasztó, meleg nyár...
Útközben belegondolt, hogy miért egy nagyszabású akcióval indított a labor, miért nem elégedett meg egy gyors időutazással: az embert a múltba küldik, szétnéz kicsit, filmez, s visszatér, vagy csak azonnal visszatér, letesztelve az időgép hatékonyságát. De rádöbbent: a labor munkatársainak s a vezetésnek édesmindegy, hogy visszatér-e, mert ha nem sikerül, találnak majd más balekot. Az idő nekik dolgozik. S ha már időutazás: bizonyíték is kell. Erős és megkérdőjelezhetetlen.
Már közel járt az Altamirai-barlangokhoz, amikor a távolban füstfelhőre figyelt fel. Egy közeli hegység mellett tekeredett a magasba, egy erdőség szélén. Meglátogatja majd őket – talán -, de előtte a barlangot látnia kell...
Nemsokára fel is ért a bejáratához, ám ott nyoma sem volt népcsoportnak, vagy rájuk utaló jeleknek. Beljebb ment. Egy tűznyelvet produkáló, kis kézbevaló eszközzel haladt, amelyet 22. századi népének fáklyás körmeneteléhez használtak, fáklyagyújtásra. Népszokás volt ez korában, akár a száz évnél régebbi Halloween. Kíváncsi szemekkel vizslatta a falakat, ám festett rajzoknak még csak a nyomát sem találta. Rossz időbe küldték volna vissza? Meglehet. Ez a felismerés megrémisztette. Beljebb ment vizsgálódni a barlangokba, eredménytelenül. Ekkor agyába ötlött a nem oly távoli füstoszlop. Visszaindult, már biztosnak mondható céllal...
Csapzott s festett kinézetű emberek gyűrűjét figyelte meg a közeli bozótosban, ahogy a tűz körül ültek. Némelyikük hadarva, hadonászva beszélt, a gyermekek az anyákkal valamivel távolabb melegedtek. Megreccsent egy látatlan ág a talpa alatt, amire a férfiak felugrottak, s tákolt, baltaszerű fegyvereiket, lándzsáikat felkapva a földről a hangforrás irányába indultak. Nem teketóriázott, fegyverét kézben tartva előlépett. A benszülöttek megrémültek a szokatlanul öltözött ember látványától, s az első percben földbegyökerezett a lábuk. John ezt kihasználva beszélt hozzájuk, s kinyújtott kézzel közeledett, próbálva jelezni, a tudtukra adni, hogy szándékai nem ellenségesek. A férfiak a kezdeti sokk után morogva s hadonászva fegyvereikkel felé indultak. Páran nyílvesszőt szegeztek rá, ami John számára egyfajta megörökítendő újdonságként hatott, de most az élete volt a tét. Gyorsan kellett cselekedni, gondolkodásnak most helye sem volt. Lövés dördült, s a közeli madarak riadtan a magasba szálltak. A törzs tagjai fegyvereiket eldobva a közeli barlang bejáratához rohantak, s egy pillanat alatt elnyelte őket a föld. John várt egy darabig, súlyos köve hangtalan zuhant le szívéről, a pulzusa, adrenalinszintje jóformán az egekig szökött. Komótos mozdulatokkal a barlang felé indult. Fegyvere kezében, biztonságot nyújtva. A benti sötétség szokatlan volt szemeinek. Talán a sarokban kucorgó alakokra lett figyelmes, s nem telt bele egy perc, ketten közülük elésiettek, s a földre vetették magukat, előrenyújtott kézzel. Egyértelmű jel volt: hódoltak előtte. John a kezük után nyúlt, amelyet gyorsan elkaptak, s időutazónk erre felsegítette a megzavarodott, s érintésére kissé elhúzódó embereket. Pisztolyát leblokkolta, ártalmatlanná téve, s a zavaros tekintetű ősembernek nyújtotta, aki elhajította azt riadtan. John elővette kameráját, ami jóformán eltűnt a markában. Felvette a történelmi pillanatot. Páran csatlakoztak a két emberhez, s körülülték a fegyvert. Egyikük sem nyúlt hozzá. Egy vékony, s tán legkifestettebb öreg törzsbeli éktelen duruzsolásba kezdett, előre-hátra mozogva, majd felállt s táncolni kezdett. A babonás, ismeretlen, mennykőhangú tárgy vagy tabu körül. John kezében megállíthatatlanul forgott a kamera. Lassan mindenki körbeülte. Az egyre erősödő énekhanghoz csatlakoztak a többiek is. Időutazónk, bár a nyelvüket nem értette, vallásos kegyeletnek, liturgiának fogta fel a látottakat. Közéjük telepedett, megfogta a tabu-fegyvert, amire hátrahőkölve kissé távolabb húzódtak, s megpróbálta egyikük kezébe adni. Az ősember riadt tisztelettel elfogadta, de rögvest a padlóra ejtette. Mellé kuporodott. John erre a forgó kamerát eléemelte. Szegény ősünk, ahogy megpillantotta kis képernyőjén a többieket, hátrahőkölt, és John lábai elé vetette magát. Isten lett a szemükben.
Másnap John összetörten ébredt, mindene sajgott a mohával s levelekkel vetett ágyon. Érdeklődő, közeli tekintetek vizslatták szelíden, jámborul. Minden eszköze mellette feküdt. A fegyvert, s kameráját feléjük nyújtotta. Hátrahőkölt mindenki, nem merték a kezükbe venni. Egy öreg mellé telepedett, s valami magyarázatba kezdett, amit John nem érthetett. Másikuk növényekből tekert, koszorúszerű füzért helyezett óvatosan a nayakába, s kisebb, ugyanolyat a fejére, míg egy nő közülük festékbe mártva ujjait, festeni kezdte arcát. Hangoskodó, káromlásszerű ordibálásra figyelt fel, mely a barlang másik oldalából jött, s meglepve tapasztalta, hogy az illető ugyanolyan nyakéket, koszorút visel, mint ő. Szitkozódott szegény kegyetlenül. Pár férfi felérohant, és baltákkal, dárdákkal fenyegetve kiűzték lakhelyükről. Valaki közülük, mint egy árny, követte. Hősünknek tudatosítania kellett, hogy a törzs varázslója elveszítette nimbuszát, s nincstelenné vált, kiközösítették. John-t nyugtalanság fogta el, s szorongás a gyomra tájékán. Rossz érzései napokig nyomasztották.
Egy bő hétig tartott, amíg a barátai megbarátkoztak a furcsa, őket mutató varázsszerrel. Már nézegették, forgatták, s félelemmel vegyes izgalommal nézték vissza a róluk felvett anyagot hősünk segítségével. John ez idő tájt már a varázsló bőven kibélelt heverőjén aludt, s gyógyításra is felkérték: egy anya bokája kifordult, alig bírt járni. Hősünk tudása szerint visszarántotta sérült testrészét, s társaiban akkor erősödött meg az a gondolat, hogy a mindentudó Arak napisten leküldte hozzájuk követét, hogy gyógyítson és csodákat mutasson. Nemcsak varázslóként, hanem Istenként kijáró tisztelettel bántak vele. Különösen a szívükbe zárták, amikor John fáklyagyújtójával tüzet varázsolt a körbeigazgatott ágas-bogas tűzhelyen, s nekik ajándékozta azt. Napokig tartott, amíg megbarátkoztak vele, s elsajátították kezelésének módját. Nem engedték Johnt a talajra lépni, két tagbaszakadt férfi hordozta, amikor szükség volt rá. Isten volt, a fenséges, fényt hozó Azen, Arak jobbkeze. Hősünk mára már megbarátkozott új nevével, s voltak pillanatok, amikor ragaszkodott a járáshoz. Eleinte gondot okozott neki a törzstagokkal ezt megértetni, mindig ölbekapták, amikor a férfiak karjai közül a füldre kívánt lépni, de mára már megszokottá vált, hogyha Azen járni akar, szent kívánságát teljesíteni kell. Különösen akkor tette ezt, amikor a közeli erdőben, mezőkön, hegyoldalakon kívánt szétnézni és filmezni. A törzs tagjairól már rengeteg felvétele volt, s vallási rítusaikat, megszokott mindennapi viselkedésüket örökítette meg a hét alatt, most már kicsit a környéket kívánta lefilmezni. Minden este azzal szórakoztatta társait, hogy a felvett anyagot lejátszotta nekik. Nagy, illetődött nevetéssel fogadták mindig a látottakat. A törzs életébe új fény és időszámítás költözött. S bizalommal figyelték, ahogy John napközben elmélyülten írt mindig valamit noteszába. Nem értették, mit tesz, s néha mellételepedtek, s mosolygó érdeklődéssel figyelték, hogy Azen miként tölti meg ákombákomokkal az üres lapokat. Csak John tudhatta, hogy elemzi a látottakat, s következtet a vallási élet mikéntjére, szerepére, és a mindennapokkal kapcsolatos szokásokat is alapos részletességgel írta le. Megtehette, hiszen tudása erre predesztinálta. Azonban, hogy a vallásukat megérthesse, viselkedésük furcsaságait, ahhoz meg kell, hogy tanulja a nyelvüket. És az rengeteg időt jelent.
Egy nap, három kísérőjével övezve, miközben járta és filmezte a közeli természetet, arra lett figyelmes, hogy nem találja pisztolyát. Ez rémülettel töltötte el valahol, de elhessegette félelmeit, tudva, vigyáznak rá, és őrzik, amerre lép. Hogy a barátai csenték volna el? Kizárta, hiszen túlságosan is babonás hódolattal tisztelik ahhoz, hogy ezt megtegyék, vagy egyáltalán meg merjék tenni... Valahol elhagyhatta...
Ki tudja, hanyadik napja már, hogy köztük élt, s a filmezést felváltotta a reggeli séta az erdőségben. Megszokott kísérői tákolt fegyvereikkel, íjaikkal felvértezve követték, minden mozdulatára figyelve. Már vagy negyedórája úton voltak, amikor Horg összeesett. Egy nyílvessző ütötte át a torkát. Másik két társa az íjához kapott, s Azent testileg védve a sűrűség belseje felé tolta. Azonban senkit sem láttak, s rövidesen Kirg is holtan esett össze. Rohanva igyekeztek visszafele, ám a harmadik őrzője is fuldokolva kapott a gégéjét átütő nyíl felé. John maga maradt, s ösztönös félelmében az időgép felé szaladt. Mióta itt van, még nem látogatta meg, de pontos helyéről tudomása volt. 20 percet ha rohanhatott megállás nélkül, a gyorsan ölő méreggel átitatott, suhogó nyílvesszők olykor mellette elsuhanó közelségében. A gépe érintetlenül állt a sűrűben, ő a kabinba vágódva villámgyorsan leengedte az ajtót, s a fémlapra feküdve megnyomta a teleport gombját. Halkan felzúgott a gép, de hirtelen lecsendesedett. Mi ez?! Idegesen nyomkálta a gombot, de semmi sem történt. Ekkor erős puffanásra figyelt fel, majd mégegyre, s megint. Egy él hatolt be az ajtón, lyukat vágva bele. S John már tudta, elveszett, vége mindennek... A lyuk egyre tágult, s a mély, szapora szavakat is meghallotta már a háttérben. A varázsló volt az, John felismerte sértett hangját, s erős fia dolgozott az utasítására. Vissza kellett szereznie elvesztett hitelét azzal, hogy Azen istent megöli, s bebizonyítja halandóságát. A lyuk embernagyságúra vált, s John pontosan látta a tagbaszakadt fiú gyűlöletet sugárzó arcát. Nem lépett be, fegyverét eldobva íjához kapott, felajzotta egyenesen hősünk mellkasára. S lőtt...
John szinte vért izzadva ugrott ki az ágyából. Sötét volt, s ösztönösen az órájára pillantott: hajnali fél négy volt. Arcát két kezébe temetve sírógörcsszerű, fuldokló kacagásba kezdett. Csak rémálom volt, egy valóságosnak tűnő rémálom... Él, életben van. Asztalán lévő digitális órájára nézett, ami 2008 június 7-ét mutatott. Őrült álom, szörnyűséggel s valóságossággal keverve. A fürdőben letörölte izzadtságát, és ismét ágyba bújt. Még nem akart elaludni, zenét hallgatott. Ezek után nem... Lassan azonban elnyomta az álom. Talán álomképek kezdtek lengedezni belső szemei előtt...
Ki tudja, talán a jövőt elevenítette meg friss gondolatisággal... És vajon tovább álmodja...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése